Announcing: BahaiPrayers.net


More Books by Compilations

A hit fenye
Free Interfaith Software

Web - Windows - iPhone








Compilations : A hit fenye
A hit fénye
Válogatott történetek
Bevezetés

A könyvbe gyűjtött történetek az Áldott Szépség (Bahá’u’lláh), a Báb, ’Abdu’l-Bahá és néhány korai hívő életéről, valamint fontos történelmi eseményekről szólnak.

A gyűjtemény célja, hogy megfelelő anyagot adjon a szülők kezébe, akik gyermekeikkel szeretnék megismertetni a hitet, együtt olvasva, beszélgetve hozzásegítsék őket, hogy e nagy Ügy magasztos tanításait megértsék. Ezáltal talán meg tudják védeni a fiatalokat a mai anyagias társadalom fertőző befolyásától és veszélyeitől, mely bár összeomlásra ítéltetett, mégis magával rántja a mi fiataljainkat is.

E cél érdekében a kiválasztott történetek érdekes epizódokat tartalmaznak, vagy szokatlan témákkal foglalkoznak. Minden történet egy a Szent Iratokból vett idézettel kezdődik, mely megvilágítja a történet erkölcsi tanulságát, és így jobban bevésődhet a gyermekek emlékezetébe.

Annak érdekében, hogy a gyerekek fejében egy jól érzékelhető és rendezett kép alakuljon ki, azt javasoljuk, hogy a következőket világosan magyarázzák meg nekik:

1. Isten mindig küldött Hírnököket az emberiség vezetésére, és ez nagyjából ezer évenként történt.

2. Először minden Hírnököt ellenállás fogadta, tagadással, bebörtönzéssel és üldözéssel szembesült, de később az Isteni Szó hatása Ügyük elterjedéséhez, majd általános elfogadáshoz vezetett.

3. A természethez hasonlóan a vallásoknak is négy évszakuk van.

4. A Bahá’í Törvénykorszak legalább ezer évig fog tartani, de a Bahá’í Ciklus tartama ötszázezer év.

5. Az összes korábbi Hírnök megígérte mind a következő Megnyilvánulás eljövetelét, mind a „minden korok Megígértjének” a megjelenését.

6. Őszentsége a Báb egy független Isteni Megnyilvánulás, de ugyanakkor a Hírnökök Királya, a legnagyobb Kinyilatkoztatás Előfutára is.

7. Bahá’u’lláh Maga a „minden vallás és minden nemzet Megígértje”, Isten Legfőbb Megnyilvánulása. Bahá’u’lláh eljövetelével „Isten Napja”, a „Nap, amikor az emberiség a világok Ura előtt fog állni” jelent meg. Legalább ötszázezer évig, amíg a Bahá’í Ciklus tart, nem jön el újra egy ilyen nagy Kinyilatkoztatás, mint az Áldott Szépségé.

8. A szent Megnyilvánulások „az anyaméhben való megfogantatásuktól kezdve különleges lények”. Ez azt jelenti, hogy bár külsőleg olyanok, mint a többi ember (pl. enni-inni, aludniuk kell), tetteikben, viselkedésükben nagyon különböznek tőlük, és Ők mind rendelkeznek a következő tulajdonságokkal:

• Velük született belső tudásuk van, mely nem megszerzett, hanem Isteni forrásból fakad.

• Tetteik, magatartásuk különbözik másokétól.

• Ismerik a jövőt, vagyis a láthatatlan birodalom ismeretével is rendelkeznek.

• Képesek rendkívüli és csodás cselekedetekre.
• Tökéletes Nevelők.
• A türelem és állhatatosság Lényegei.

• A történelem igazolja, hogy mind a Báb, mind Bahá’u’lláh megtestesített minden erényt a legnagyobb és legfigyelemreméltóbb mértékben. Minden méltatlan jellemvonás hiányzott Belőlük.

A legtöbb történetnek erkölcsi tanulsága van, és kimutatja a szóban forgó viselkedés hatását. A kezdő idézetek összefüggnek a történet tartalmával, és a szülők el tudják magyarázni a jelentésüket a gyermek értelmi szintjének megfelelően.

A történeteket a forrásokkal szemben némileg leegyszerűsítettük és rövidítettük. Reméljük, hogy így a gyerekek hitét erősíteni fogják, és szívükben az Istenfélelmet keltik fel. Ha megszeretik a könyvet, megoszthatják a történeteket gyerekosztályokon vagy Tizenkilencnapi ünnepeken barátaikkal vagy más bahá’iokkal.

A könyv tartalma hiteles és dokumentált a bahá’í és nem bahá’í történelmi feljegyzésekben. Minden történetnél több forrást hasonlítottunk össze és a legpontosabbnak tűnőt használtuk fel. Történelmi eseményeknél vagy életrajznál, mint pl. Varqá vértanúsága, a legújabb forrásokat vettük tekintetbe a korábbiakkal szemben. A könyv végén találhatók a pontos adatok.

1.
_____________
Isteni tudás
’Abdu’l-Bahá ezt mondja:

„Valóban, ama Szent Valóság (Megnyilvánulás) a kezdettől fogva tudatában van a létezés titkának, és gyermekkorától kezdve a nagyság jelei mutatkoznak és nyilvánulnak meg Benne. Ezért hát, hogyan is lehetne az, hogy ne lenne Ő tudatában mindezeknek a jótéteményeknek és erényeknek?”

Megválaszolt kérdések, 39:5

Egyszer a Báb egyik nagybátyja megkérdezte a testvérét – a Bábnak azt a nagybátyját, aki a Bábot gyermekkorában nevelte:

– Miért hagytad el atyáid vallását, csak azért, hogy a Báb követője legyél?

Ő így felelt:

– Ugye te is tudod, hogy a Báb az én gyámságom alatt nőtt fel. Ezek alatt az évek alatt, gyakran olyan magatartást és viselkedést tanúsított, melyhez hasonlót más gyermektől soha nem láttam. Még gyermek volt, amikor egyszer kirándultunk Sabzpúshánba (egy imám sírhelye, amely egy hegy tetején, Shíráztól 12 kilométerre délre fekszik. A sírhelyhez vezető út olyan nehezen járható, hogy még igen edzett emberek is teljesen kimerültek bele, mire ezt az utat megtették). Amikor megérkeztünk ehhez a síremlékhez, már teljesen kifáradtunk. Megmosakodtunk, megvacsoráztunk, majd lefeküdtünk aludni. Éjszaka, mikor felébredtem, láttam, hogy a Báb, aki akkor még csak kilenc éves volt, nincs az ágyában. Szörnyű nyugtalanság lett rajtam úrrá, mert féltem, hogy esetleg lezuhant a hegyről. Mindenkit azonnal felébresztettem, és valamennyien a keresésére indultunk. A sötétben nem sokat láttunk, ám némi keresgélés után a hegy lába felől egy hang ütötte meg a fülünket. Elindultunk a hang irányába, míg végül rábukkantunk a Bábra, aki ebben a kései órában meditációba merülve imádkozott. Ez persze csak egyike a gyermekkorában történt eseteknek. Ma viszont, itt vannak a kinyilatkoztatott versei. Ezek alapján nem férhet hozzá kétség, hogy Ő Isten Küldötte.

A Báb Ő Szentsége öt éves volt, amikor Shaykh Ábid iskolájába kezdett járni, és körülbelül tizenegy éves lehetett, amikor Shaykh Ábid fogta, hazavitte a nagybátyjához, és a következőket mondta neki:

– Nem vagyok méltó ennek a Gyermeknek a tanítására.

Az eltelt hat esztendő alatt Shaykh Ábid és a többi diák számos alkalommal győződhetett meg arról, hogy a Báb olyan tudással rendelkezik, amit nem lehet csak úgy iskolában megszerezni, hanem az bizony isteni eredetű. A viselkedése már gyermekkorában teljesen más volt, mint a többi emberé.

Öt éves volt a Báb, amikor iskolába kezdett járni. A legelső napon beültették két tizenkét éves fiú közé. A gyermekek a Bábot kivéve mind hangosan olvasták a leckéjüket. Ő azonban csak ült csendben, leszegett fejjel. Ennek a történetnek a mesélője, Áqá Muhhamad Ibráhím, aki maga is ebbe az osztályba járt, így szólt a Bábhoz:

– Te miért nem olvasol hangosan?

A Báb nem felelt. A következő pillanatban az egyik diák Háfiz alábbi versét kezdte el szavalni:

A Magasság Királyságából hívnak Téged
Nem tudom, miért estél
ebbe a halandó csapdába

Ekkor a Báb odafordult Áqá Muhhamad Ibráhím-hoz és így szólt:

– Ez volt a válasz kérdésedre.

Shaykh Ábid vallási órákat is tartott. Ilyenkor a diákok a Koránról és a hagyományokról beszélgettek. Egyik nap a diákok feltettek egy kérdést, amelyből aztán érdekes vita kerekedett. Végül azonban a kérdésre sem a diákok, sem pedig Shaykh Ábid nem tudott kielégítő választ adni.

– Ma este utánanézek a könyveimben, és holnap megfelelem a kérdéseteket – mondta Shaykh Ábid.

A Báb, aki addig hallgatta a vitát, egyszer csak megszólalt:

– Engedelmeddel, megválaszolom a kérdést.

Shaykh Ábid beleegyezett. A Báb beszélni kezdett, és olyan feleletet adott a kérdésre, amely valamennyi diák számára érthető és kielégítő volt.

– Oly fiatal vagy. Hol tettél szert ilyen tudásra? – kérdezte ekkor Shaykh Ábid döbbenten.

A Báb Háfiz következő versével válaszolt:

Ha a Szentlélek bőkezűsége valaki segítségére sietne

Megtennék ők azt, amit egykoron Krisztus tett.
Maga Shaykh Ábid mesélte a következő történetet:

– Egy nap megkértem a Bábot, hogy szavalja el a Korán első sorát, mely úgy szól, hogy „Isten, a Könyörületes, az Irgalmas nevében”.

– Jó lenne, mindenek előtt megtudni a vers jelentését – mondta. Én úgy tettem, mintha nem ismerném azt.

A Báb erre jelentkezett, majd így szólt:
– Én tudom a jelentését. Ha megengeded, elmondom.

Eztán beszélni kezdett, és olyan magyarázatát adta az „Isten”, a „Könyörületes” és az „Irgalmas” szavaknak, melyet soha korábban nem hallottam, de még csak nem is gondoltam rá soha. Ekkor úgy döntöttem, hogy nincs mit tenni, hazaviszem a Bábot a nagybátyjához.

– Nem tartom magam érdemesnek arra, hogy ezt a gyermeket tanítsam. Nagyon vigyázz rá, mert olyan dolgot ismertem fel Őbenne, melyet csak Prófétákban lehet felismerni – mondtam a nagybátyjának.

Évekkel később, mikor a Báb bejelentette Küldetését, Shaykh Ábid is kinyilvánította Belé vetett hitét.

2.
______________
Shaykh Ábid a Báb gyermekkoráról

Shaykh Ábid a gyermekek tanítója volt. Miután a Báb bejelentette küldetését, Shaykh Ábid is kinyilvánította, hogy hisz a Bábban. Ha megkérdezték tőle, hogy miért hisz Őbenne, ezt felelte:

– A Szent Versein kívül, még egy okom van rá: a tanítója voltam, és számomra nyilvánvalóvá vált, hogy már gyermekként teljesen más volt, mint a többi gyermek. Valamennyi gyermek odáig volt a játékért, míg Ő inkább a leckéjével és a házi feladatával foglalkozott. Előfordult, hogy reggel késve érkezett az iskolába. Ha megkérdeztem, hogy hol volt, nem felelt rá semmit. Többször is érte küldtem néhány diákot, hogy elhozzák otthonról az iskolába. Amikor a diákok visszajöttek, és megkérdeztem, mit csinál a Báb, azt válaszolták, hogy az előszoba sarkában imádkozik. Egy nap aztán ezt mondtam neki:

– Még csak kilenc éves gyermek vagy. Neked még a kötelező imát sem kell elmondanod. Miért imádkozol hát oly sokat mégis?

– Olyan szeretnék lenni, mint a Nagyapám – felelte. A Báb persze ezzel arra célzott, hogy olyan szeretne lenni, mint Mohamed Őszentsége volt.

Ugyancsak Shaykh Ábid mesélte a következő történetet:

– Minden héten valamelyik diák meghívta magához a többi osztálytársát. Ilyenkor mind kimentek a kertbe játszani. Amíg a többi gyermek játszani kezdett, a Báb csöndben félrevonult egy csendes zugba és imádkozni kezdett egy fa árnyékában. Bármiféle étel, vagy harapnivaló volt nála, mindig odaadta a többieknek. A társaival soha nem veszekedett. Bár a gyerekek gyakran panaszkodtak egymásra, mégis soha egyetlen panaszt sem hallottam tőlük a Bábról. A gyermekkori viselkedése, és a szent versei számomra elég bizonyságul szolgáltak arra nézve, hogy Ő valóban Isten Megnyilvánulása.

3.
____________
Megbízhatóság
Bahá’u’lláh ezt mondja:

„A megbízhatóság olyan akár az emberiség városának az erődje, vagy mint az emberi templom számára a szemek. Akiből ez hiányzik, az a látásuktól megfosztattak közé számíttatik az Ő trónja előtt.”

Compilation of compilations, Vol.2, p.330

Történt egyszer, hogy valaki a Báb Őszentségére bízott egy értéktárgyat, és megkérte, adja el, majd a kapott pénzt pedig juttassa el hozzá. A tárgy bizományba adásakor a tulajdonosa meghatározta annak értékét. Egy idő után a Báb el is adta az értéktárgyat, és az érte kapott pénzt elküldte a gazdájának. Miután a Báb megbízója kézhez kapta a pénzét, megszámolta és látta, hogy a kapott összeg több annál, mint amiben megállapodtak. Tüstént írt egy levelet a Bábnak, amiben megkérdezte:

– Miért küldtél nekem nagyobb összeget annál, mint amiben megállapodtunk?

A Báb a válaszában ezt felelte:

– A rám bízott értéktárgyad ára épp annyi, amennyit elküldtem neked, egyáltalán nem túl sok. Mivel nem adtam el rögtön és nálam hevert egy ideig, nem akartam, hogy veszteség érjen.

Bármennyire is szerette volna ez az ember később visszafizetni a többletet, a Báb nem fogadta el.

4.
___________
Az igazság keresése
Bahá’u’lláh ezt mondja:

„A létezés világa e Napon ezen Isteni Kinyilatkoztatás tündöklő fényében ragyog. Megmentő kegyelmét magasztalja, és dicséretét zengi minden teremtett dolog. A világegyetemet az öröm és boldogság mámora lengi körül. A régmúlt Törvénykorszakok Írásai ujjongva fogadják e nagy örömünnepet, melynek üdvözölnie kell Isten ezen legnagyobb Napját. Boldog, ki megélte e Napot s felismerte annak rangját.”

World Order of Bahá’u’lláh, p.106

Mullá Husayn Bushrúyih-ban született és itt is nevelkedett. Vékony testalkatú, gyenge, ám tiszta szívű és éles eszű gyermek volt. Még gyermekkorában történt, hogy egyszer Mohamedről álmodott. Azt álmodta, hogy Mohamed szájából víz patakzik elő, ami elárasztja az egész világot. Azt mondták neki, az álma azt jelenti, hogy a jövőben majd nagy tetteket fog végrehajtani. Mullá Husayn tizennyolc éves koráig Bushrúyih-ban tanult, majd Karbilá-ba ment, hogy Siyyid Kázim-i-Rashtí iskolájában folytassa tanulmányait. Ebben az időben Siyyid Kázim azon fáradozott, hogy az embereket felkészítse a Megígért eljövetelére. Tudta, hogy Isten nemsokára egy Hírnököt küld el a földre, hogy útmutatást adjon az emberiség számára. Így aztán minden beszéde a Megígért eljöveteléről szólt.

– Ébredjetek és legyetek résen, mert a Megígért eljövetele közel van – hirdette.

Mullá Husayn kilenc évig volt Siyyid Kázim hűséges tanítványa. Bármikor, ha valami fontos ügyben kellett eljárni, Siyyid Kázim Mullá Husayn-t bízta meg a feladat elvégzésével. Még Isfahán-ba is öt küldte el maga helyett. Élt ugyanis akkor Isfahánban egy híres Mujtahid (iszlám egyházi személy), akit úgy hívtak, hogy Hájí Siyyid Muhammad Báqir. Ez a pap azt állította, hogy Siyyid Kázim az iszlám vallás ellensége. Ezért aztán Siyyid Kázim kijelölte Mullá Husayn-t, hogy utazzék el Isfahán-ba és bírja jobb belátásra ezt a papot. Mullá Husayn ellátogatott ehhez a Mujtahid-hoz, és három napig beszélgetett vele, míg végül sikerült meggyőznie arról, hogy Siyyid Kázim valójában az iszlám vallás igaz híve.

Mullá Husayn küldetése alatt egy kis szobában szállt meg. A szobája teljesen üres volt, s nem volt benne egyéb, mint egy gyapjú szőnyeg, amin álomra hajthatta a fejét. Miután a muszlim pappal beszélt, ide tért vissza a szobájába. Az egyik nap a pap elküldte Mullá Husayn-hez egyik tanítványát azzal, hogy adjon át neki 100 tumánt (olyan összegű pénz, amit ha átváltanánk mai pénznemre, akkor egy új autó megvásárlására is elegendő lenne). Mullá Husayn, szerette volna megmutatni, hogy mennyire független az evilági dolgoktól, ezért aztán nem fogadta el a pénzt.

Amikor küldetését bevégezte, visszatért Karbilába. Ekkor tudta meg, hogy Siyyid Kázim már huszonkét napja meghalt, s így már sajnos nem találkozhatott vele többé. Siyyid Kázim utolsó szavaival azt kérte diákjaitól, hogy hagyjanak fel iskolai tanulmányaikkal, és induljanak a Megígért keresésére. Mullá Husayn Siyyid, Kázim néhány tanítványával együtt útnak is indult Búshihr felé. Az út nagy része alatt böjtölt és imádkozott, és szünet nélkül Isten útmutatását kérte, hogy tegye őt képessé a Megígért felismerésére. Az emberek már több mint ezer éve várták ezt a Megígértet, ám most, hogy a felbukkanásának ideje elérkezett, mégsem tudta senki, hol fog megjelenni. Ezért aztán Mullá Husayn teljesen Istenbe vetette bizalmát, és mivel úgy érezte, egy belső erő Shíráz városa felé vezeti, elindult hát abba az irányba. Miután Shíráz-ba érkeztek, így szólt útitársaihoz:

– Ti most menjetek el a mecsetbe. Később én is csatlakozom hozzátok.

Nem sokkal azután, hogy társaitól elvált, egy zöld turbános, sugárzó Fiatalember közeledett felé, s miután szívélyesen üdvözölte, meghívta magához otthonába. Először Mullá Husayn nem akarta elfogadni a meghívást, ám az Ifjú tekintete oly ragyogó volt, hogy nem tudott a kérésnek ellenállni, s követte Őt otthonába. Miután megmosta a kezét, arcát, és elfogyasztotta a teáját, Mullá Husayn felállt, hogy visszatérjen a mecsetbe, ám az Ifjú ragaszkodott hozzá, hogy maradjon nála vacsorára is. Elérkezett az idő az esti imádsághoz, így Mullá Husayn és a Fiatalember imádkozni kezdtek. Imádság közben Mullá Husayn újból kérte Istent, hogy vezesse őt. Az imádság után az Ifjú beszélni kezdett.

– Mik voltak Siyyid Kázim utolsó szavai? – kérdezte.

– Siyyid Kázim azt kérte, hogy mindnyájan induljunk a Megígért felkutatására – felelte.

– Siyyid Kázim azt is megmondta, hogy mik azok a jelek, melyek alapján fel lehet ismerni a Megígértet? – faggatta tovább az Ifjú.

– Igen – hangzott a felelet. – A Megígért 30 évesnél fiatalabb, nincsen testi hibája, nem dohányzik, Mohamed Próféta családjából származik, és veleszületett tudással rendelkezik (ami azt jelenti, hogy tudását nem iskolában szerezte).

Az Ifjú tartott egy pillanatnyi szünetet, majd így folytatta:

– És ezek a jelek, vajon nincsenek meg mind Bennem?

Mullá Husayn nem felelt. Talán ez az Ifjú lenne a Megígért, akinek az eljövetelét már ezer éve várjuk? Évekkel korábban, mikor még Siyyid Kázim-nál tanult, sokat gondolkozott azon, ha egyszer találkozna a Megígérttel, miként is ismerhetné fel Őt? Akkor eldöntötte, hogy megkéri a Megígértet, hogy olvasson el egy könyvet, amit ő maga, Mullá Husayn írt, és magyarázza el a benne lévő nehéz részeket. Sőt, Siyyid Kázim azt is említette, hogy a Megígért, kérés nélkül le fogja írni József szúrájának egy szövegmagyarázatát. Ezekkel a gondolatokkal a fejében Mullá Husayn a legnagyobb barátságossággal átadta az Ifjúnak a saját könyvét, és kérte, magyarázza meg a nehéz részeket. Az Ifjú (vagyis a Báb) egy rövid pillantást vetett a könyvre, majd megmagyarázta valamennyi nehéz szakaszt. Mullá Husayn-t teljesen megdöbbentette az Ifjú tudása, és még mielőtt megszólalhatott volna, a Báb máris így folytatta:

– És most itt az ideje, hogy megmagyarázzam József szúráját.

Mullá Husayn ekkorra már tudta, hogy ez az Ifjú, a Báb, az a Megígért, akire az emberek ezer éven át vártak. Attól a pillanattól kezdve elvesztette időérzékét, és mikor felocsúdott már reggel volt.

Így történt, hogy Mullá Husayn elsőként ismerte fel a Bábot, és ő lett a Báb legelső híve. A Báb ezt mondta neki:

– Én vagyok a Báb (a Kapu) és te vagy a ”Bábu’l-Báb” (a Kapu Kapuja). Senkinek se szólj egy szót sem. Még tizenhét hívőnek kell rám találnia és hinnie Bennem.

Reggeli után Mullá Husayn elhagyta a házat, és visszatért a mecsetbe, de már nem ugyanaz az ember volt, mint korábban. A Báb követője lett és láthatta a Megígértet. Úgy érezte, ő a világon a legszerencsésebb ember, mert szíve vágya teljesült: felismerhette a Megígértet.

Mullá Husayn ezután a Báb utasításait követve osztályokat indított, és diákjaival a Korán tanításait kezdte tanulmányozni. Eközben türelmesen várta, hogy a többi tizenhét lélek, akiknek még maguktól fel kellett ismerniük a Bábot, reátaláljanak a Prófétára. Mind más és más módon, de lassanként, valamennyi kereső, megtalálta és felismerte a Bábot. Volt, akinek álmai segítettek, mások imádságaik által világosodtak meg. Eztán a Báb mind a tizennyolcat maga köré gyűjtötte, és így szólt:

– Ti vagytok az Élő (Isten) Betűi.

S valóban, „Élővé” lettek az új hitük által (arabul az élő, „hayy”, szó számértéke tizennyolc). Ezután a Báb mindnyájuk számára kijelölt egy-egy feladatot. Mullá Husayn-nek azt a megbízatást adta, hogy menjen többedmagával Teheránon keresztül Mash’had-ba, és valamennyi útjukba eső településen adjon hírt az embereknek a Báb Őszentsége kinyilatkoztatásáról. Mullá Husayn végrehajtotta a rászabott feladatot, és miután megérkezett Mash’had-ba, az új hívek segítségével felépített egy házat, amit „Bábíyyih”-nek nevezett el. Hamar igen híres lett ez a ház Mash’had-ban és bárki, aki csak hallani óhajtott az új kinyilatkoztatásról, ellátogatott ide. Nagyon sokan hívők lettek, és a Bábík száma napról-napra gyarapodott.

Kis idő múltán Mullá Husayn-nek tudomására jutott, hogy a Bábot bebörtönözték, és a Máh-Kú erődbe zárták. Elhatározta, hogy Színe elé járul, így aztán gyalog nekivágott az 1600 km-es távolságnak. A Bábnál tett látogatása után visszatért Mash’had-ba, ahol a Báb útmutatását követve folytatta otthonában az emberek tanítását. Röviddel ezután a kormány áthelyezte a Bábot Máh-Kú börtönéből Chihríq tömlöcébe. Eközben Sárí-ban, egy másik Élő Betűje, Quddús is fogságba került egy Mírzá Muhammad Taqí nevű Mujtahid (egyházi személy) házában. A Báb elküldte Mullá Husayn-nek a zöld turbánját, és utasította, hogy vegyen magához egy fekete zászlót, menjen el Mázindaránba (Sárí közelében) és szabadítsa ki Quddús-t. Mullá Husayn néhány Bábí-val nyomban útnak is indult. A Sárí közelében fekvő városban, Bárfurúsh-ban (mai nevén Bábul) élt egy álnok Mujtahid, akit úgy hívtak, Sa’idu’l-’Ulamá. Igen gonosz módon viselkedett Quddús-al szemben is. Amikor hallotta, hogy Mullá Husayn és a társai Quddús kiszabadítására sietnek, féktelen haragra gerjedt. Megparancsolta, hogy egy fontos ügyre hivatkozva még aznap este hívjanak össze népgyűlést a mecsetben. Sokan összegyűltek Bárfurúsh mecsetében. Sa’idu’l-’Ulamá is eljött, s alig hogy belépett, a földre hajította a turbánját, kettészakította az ingét, és hangosan kiabálva ezt mondta:

– Ó emberek! A vallás kihullott a kezeink közül! Odaveszett az igaz hit! Veszélyben az iszlám! Miért hallgattok hát? Jönnek a Bábík! Harcoljatok ellenük!

Ezzel a beszéddel lázította az embereket, és uszította őket a Bábík ellen.

Időközben Mullá Husayn is figyelmeztette a kísérőit.

– Az ösvény, amelyre léptünk, nem tartogat egyebet a számunkra, mint megpróbáltatást. Bárki, aki ezen kíván haladni, az új Hitre kell, hogy gondoljon. Sokan közülünk mártírhalált halnak majd. Ha bárki vissza akar fordulni, most tegye.

– Készen állunk, és felkészültünk, hogy bármi nehézséget eltűrjünk – felelték mind.

– Hagyjátok hátra az összes pénzeteket és értékeiteket, hadd lássa mindenki, hogy mi nem vagyunk a pénz és a földi javak rabjai – folytatta Mullá Husayn.

A beszéd után folytatták az útjukat Bárfurúsh felé. Az út során meg- megálltak pihenni. Az egyik ilyen pihenő alkalmával egy nagy fa alatt ejtőztek. Miközben pihentek, erős szél támadt, és a fa egyik ága letörött. Mullá Husayn felkiáltott:

– Muhhamad Sháh eltávozott!

Három nap múltán egy Teheránból Mash’had-ba utazó küldönctől hallották, hogy Muhhammad Sháh valóban meghalt.

Bárfurúsh város lakóit olyannyira fellázította Sa’idu’l-’Ulamá, hogy azok puskákkal, kardokkal, botokkal felfegyverezve vonultak ki a városból a Bábík elé.

Ahogy Mullá Husayn és a Bábík közeledtek a városhoz, a településtől mintegy öt kilométerre, a feldühödött tömeg rájuk rontott. Mullá Husayn megpróbált beszélni az emberekkel, ám azok nem hallgattak rá. Miután a tömeg hét Bábít megölt, Mullá Husayn engedélyt adott az önvédelemre. A Bábík ekkor hangos „Yá Sáhibuz’Zaman” (Ó, Idők Ura) felkiáltással nekirontottak a támadóiknak. Mullá Husayn üldözőbe vett egy puskás embert, aki az egyik Bábít megölte. A puskás ember ijedtében egy fa mögé bújt. Amikor Mullá Husayn utolérte, kardjának egyetlen csapásával átvágta a fa törzsét, kettéhasította a fegyveres puskája csövét és magát a fegyveres embert is. Amikor ezt a többi ember meglátta, mind fejvesztett menekülésbe kezdett. A látottakon még maguk a Bábík is elámultak, hisz’ tudták, hogy Mullá Husayn nem erős ember: olyannyira nem, hogy még a keze is remegett, ha csak egy tollat kellett megfognia. Ám most a hite által ilyen bámulatos erőre és bátorságra tett szert. Mullá Husayn keresztül hatolt az ellenséges tömegen egészen Sa’idu’l-’Ulamá házáig. Ott többször is hangosan felkiáltott:

– Ó, te gyáva! Te, aki harcba küldöd az embereket, magad miért bújtál meg ebben a házban?

Sa’idu’l-’Ulamá nem mert előbújni a házból. A félelemtől remegő emberek ekkor odaléptek Mullá Husayn-hez és kérték, hogy kössenek békét. Mullá Husayn beszélni kezdett az emberekhez.

– Mit ártottunk mi nektek, hogy ránk lőtök? Nem akarunk benneteket bántani. Menjetek hát haza otthonaitokba.

Ezután Mullá Husayn és a Bábík elmentek egy fogadóba. A város lakói nem voltak hajlandók ételt eladni nekik. Mullá Husayn elrendelte, hogy elővigyázatosságból zárják be a fogadó ajtaját. Amikor az esti ima ideje eljött az egyik társuk felment a fogadó tetejére, hogy elénekelje az Adhán-t (hívás az esti imára). Épp csak egy pár szó hagyta el a száját, amikor egy golyó megölte. Ekkor Mullá Husayn felküldött egy másik embert a tetőre, ám őt is lelőtték. Amikor imádság közben immár a harmadik embert is megölték Mullá Husayn megparancsolta a Bábíknak, hogy védjék meg magukat. „Yá Sáhibuz’Zaman” kiáltással kirontottak a fogadóból, és megtámadták az ellenséget. Rövid időn belül az emberek ismét menekülőre fogták. Ekkor a város hivatalnokai maguk jöttek el Mullá Husayn-hez, hogy békét kössenek, és ígéretet tettek, hogy többé nem fogják zaklatni őket. Megegyeztek, hogy egy csapat katona kíséri majd el a Bábíkat, hogy megvédjék őket a tömeg támadásaitól. Amikor minderről értesült, Sa’idu’l-’Ulamá magához hívatta a katonák csapattisztjét.

– Az út alatt támadjatok rá Mullá Husayn-re és a Bábíkra, és egytől egyig mészároljátok le őket mind. Feladatod végeztével magadhoz veheted Mullá Husayn lovát és kardját.

– De hogy támadhatnék én rájuk? Ezek vallásos, istenfélő emberek. Három mártírt áldoztak fel, csak hogy befejezhessék az Adhán-t – felelte a tiszt.

Sa’idu’l-’Ulamá azonban tovább erősködött.

– Öld csak meg őket. Ha Isten netán kérdőre vonna ezért téged, én magam felelek majd Neki helyetted – mondta.

Így aztán az úton a katonák valóban megtámadták a Bábíkat, és ádáz küzdelem alakult ki közöttük. Végül a Bábíknak sikerült végezni valamennyi támadójukkal. Ám mivel bizonyosra vehették, hogy hamarosan újabb katonák jönnek, és rontanak majd rájuk, bemenekültek a közeli Tabarsí erődbe, és igyekeztek mihamarabb önmaguk védelmére berendezkedni.

Különös, hogy a Bábík érkezése előtti éjszakán, az erődítmény felügyelőjének volt egy álma, melyben Husayn Imám és kísérete az erődítményhez érkezett, és megismétlődtek a Karbilá sivatagában lejátszódott események. Karbilá sivataga volt az a hely, ahol Imám Husayn és a kísérete mártír halált halt ellenségei kezétől. Amikor a felügyelő meglátta Mullá Husayn-t a földre borult és így üdvözölte:

– Te ugyanaz a Husayn Imám vagy, akit álmomban láttam.

– Az álmod igaz volt. Hamarosan ez a hely is olyanná lesz, mint Karbilá sivataga – felelte Mullá Husayn.

Ezalatt Sa’idu’l-’Ulamá sem tétlenkedett. Levelet írt Teheránba és segítséget kért a kormánytól. A kormány azon nyomban puskákkal és ágyúkkal felfegyverzett sereget küldött a Bábík elpusztítására. Mullá Husayn elküldte hét társát Sárí-ba, hogy kiszabadítsák Quddús-t és hozzák az erődbe. Ezalatt a hátramaradt Bábík az erőd leomlott falát javították meg, és igyekeztek önmaguk védelmére felkészülni. A sah parancsára Mihdí-Qulí Mírzá egy óriási hadsereg élén az erődhöz érkezett, és tábort ütött egy közeli faluban. A Bábík az éj leple alatt Mullá Husayn és Quddús vezetésével rajtaütöttek a hadseregen. A katonák mind elinaltak, még maga Mihdí-Qulí Mírzá is úgy mentette az irháját, hogy az ablakon ugrott ki az udvarra. A fékevesztett menekülésükben a katonák még egy nagy láda pénzt is hátrahagytak a szobájukban. Quddús megparancsolta a Bábíknak, hogy térjenek vissza az erődbe és ne nyúljanak a pénzhez. Mihdí-Qulí Mírzá olyannyira megijedt ettől a támadástól, hogy írt egy levelet a miniszterelnöknek, Mírzá Taqí Khán-nak, amiben még az eddiginél is több katonát kért. Mírzá Taqí Khán válaszul ezt írta Mihdí-Qulí Mírzá-nak:

– Oly sok katona állt a szolgálatodra, ám te, mégis megfutamodtál ez ettől a maroknyi Bábítól.

Erre Mihdí-Qulí Mírzá elküldött Mírzá Taqí Khán-nak egy puskát, melyet Mullá Husayn hasított ketté, és a következő üzenetet küldte vele:

– Ily ereje van a Bábík valamelyikének. Az embert és a fát, amit ugyancsak ő hasított ketté, már nem tudom elküldeni.

Amikor mindezt meglátta Mírzá Taqí Khán, nyomban küldte a kért erősítést. Mihdí-Qulí Mírzá tizenkétezer erős katonával vette körbe az erődítményt, hogy végleg lesújtson a bennlévő mintegy háromszáz Bábíra. A katonák elzárták az élelmiszer utánpótlás útját, és hónapokon át éheztették a Bábíkat. A Bábík végső elkeseredésükben, a túlélésük érdekében, a nyergek bőréből és a fű gyökereiből főztek maguknak valami utálatos ízű levest.

Egy nap, mikor Mullá Husayn és Quddús az erőd tetejéről figyelte a sereget, az egyik Bábí, Rasul Behnamiri, jelentette, hogy a víztartalékok elfogytak. Tudták, hogy ez egyet jelentett mindnyájuk pusztulásával. Quddús erre felnézett a szikrázón tiszta égre, és így szólt:

– Ne aggódjatok. Ma éjszaka óriási felhőszakadás lesz, azután meg erős havazás.

Rasul Behnamiri felnézett a tiszta égre, ám egy szót sem szólt. S valóban, aznap éjszaka olyan erős esőzés kerekedett, hogy a víz mindent elárasztott. Míg a Bábík annyi vizet gyűjtöttek, amennyit csak bírtak, addig az áradás tönkretette a katonák sátrait és élelmiszertartalékait. Az esőt ezután olyan havazás követte, melyhez hasonlót még télen sem tapasztaltak errefelé korábban. Így egy darabig a katonák nem is tudtak újabb támadást intézni az erőd ellen.

’Abbás Qulí-Khán-i-Láríjání, egy csapat katona parancsnoka később így emlékezett vissza a történtekre:

– Egyik éjszaka Mullá Husayn, fehér ruhába öltözve bejött a táborunkba. Egyedül jött, lóháton. A kezében a Koránt tartotta, és így szólt hozzánk: „Mi elfogadjuk a Koránt, és hiszünk Isten Küldöttében. Miért támadtok hát ránk?” Még sok más dolgot is mondott. A szavai nagyon megindítóak voltak, féltem is, hogy feltüzeli a katonákat. Tudtam, hogy igazat beszél, ám mégsem tehettem semmit, hiszen a sah parancsát kellett követnem, no meg persze a hittudósok felé is felelősséggel tartoztam. Így megparancsoltam a katonáknak, hogy támadjanak rá, ám abban a pillanatban, hogy a katonák megindultak felé, ő nyomtalanul eltűnt.

Az erőd hosszantartó ostroma alatt a katonák többször is támadtak, ám valahányszor a Bábík „Yá Sáhibuz’Zaman” és „Alláh-u-Akbar” kiáltással kitörtek az erődből, legyőzték a katonákat. Végül aztán valahányszor a katonák hallották a „Yá Sáhibuz’Zaman” kiáltást, nyomban visszavonultak, mert tudták, hogy a Bábík ki fognak rontani az erődből.

Egyszer aztán ’Abbás Qulí-Khán úgy határozott, hogy megöli Mullá Husayn-t, hiszen – gondolta – nélküle a többi Bábí nem lesz képes tovább folytatni a küzdelmet. Egyik éjszaka, mikor a Bábík, kirohantak az erődből ’Abbás Qulí-Khán elbújt egy fa mögött, és mikor Mullá Husayn a közelébe ért, lelőtte. Mullá Husayn lebukott a lováról, és a földre esett. A Bábík rögtön visszavitték az eszméletlen testet a lován az erődbe, és Quddús szobájába fektették. Mindenki azt gondolta, hogy mártírhalált halt, ám amikor Quddús a nevén szólította, Mullá Husayn felült. Egy darabig beszélt Quddús-al, majd lefeküdt és meghalt. Még azon az estén eltemették az erőd egyik sarkában. A Báb az „az első hívő” nevet adta Neki.

Ám az erőd története Mullá Husayn mártírhalálával még nem ért véget. Az ellenség látta, hogy a Bábík Mullá Husayn nélkül is épp oly erővel küzdenek, mint azelőtt. Így aztán elhatározták, hogy tőrbe csalják a Bábíkat és kicsalogatják őket az erődből. Mihdí-Qulí Mírzá a Korán egy példányát lepecsételte saját pecsétjével, majd a következőket írta bele:

– A Szent Könyvre esküszöm, ha kijöttök, nem esik bántódásotok, és hazamehettek otthonaitokba.

Quddús erre így szólt:

– Noha Mihdí-Qulí Mírzá hazudik, mi mégis elhagyjuk az erődöt, még ha meg is támadnak és meg is ölnek bennünket, mert hívők vagyunk és tiszteljük a Koránt.

A Bábík előjöttek az erődből, és még azon az éjszakán a katonák lecsaptak rájuk és szinte valamennyijüket lemészárolták. Csak néhányan élték túl a mészárlást, akiket aztán hatalmas váltságdíj fejében engedtek szabadon. Quddúst visszavitték Bárfurúsh-ba, ahol mártírhalált halt.

5.
____________
Megbocsátás
’Abdu’l-Bahá ezt mondja:

„A barátok legyenek mindig tapintatosak és végtelenül kedvesek. Ne hagyják magukat legyőzni az emberek rosszakarata, gyűlölete és támadásai által – bármily hevesek legyenek is ezek. Ha mások rátok támadnak, kínáljatok nekik tejet és mézet viszonzásul; ha megmérgezik életeteket, ti édesítsétek a lelküket; ha megsértenek, tanítsátok őket, hogyan vigasztalódjanak; ha megsebeznek, gyógyítsátok az ő sebeiket; ha megmarnak, nyújtsatok üdítő poharat az ajkukhoz.”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, p.24

Még abban az évben, hogy a Báb bejelentette Küldetését, elment Mekkába zarándokútra. Útján elkísérte etiópiai szolgája, Mubárak és Quddús is. A vitorlás hajó igen lassan haladt. Az időjárás gyakran fordult viharosra, mikor is hatalmas hullámok dobálták a hajót. Az út két hónapig tartott. A viharok oly erősek voltak, hogy a hajó többször is kis híján elsüllyedt. Ilyenkor az utasokon páni félelem lett úrrá, ám a Báb mindvégig higgadt maradt. A legnagyobb nyugalommal kezdett ilyenkor imádkozni, vagy épp Szent Verseket diktálni Quddús-nak. A többi utast lenyűgözte, hogy ez az Ifjú ilyen veszély ellenére is mennyire nyugodt maradt.

A hajó utasai közt volt Shaykh Abú Háshim is. A testvére, Shaykh Abú Turáb, Shiráz város vallási vezetője volt. Még gyermekkorából ismerte a Bábot, és igencsak kedvelte. Nem sokkal azután, hogy a Báb bejelentette Küldetését, Shaykh Abú Turáb a követője lett. A Báb iránt tanúsított tisztelete, nagy féltékenységet keltett a testvérében, Shaykh Háshim-ban, aki mellesleg rendkívül fontos embernek tartotta magát. Viselkedése roppant tiszteletlen volt másokkal szemben, és gyakran megsértett másokat. Többek között a Bábot is folyamatosan zaklatta. Végül miután már a hajó utasai is megunták a kellemetlenkedéseit, a hajó arab kapitánya, megparancsolta, hogy tartóztassák le, és dobják a tengerbe. A Báb azonban védelmére kelt, és kérte a kapitányt, hogy ne vessék a tengerbe. A kapitány nem törődött a Báb kérésével. Amikor aztán a tengerészek megragadták Shaykh Háshim-ot, a Báb Shaykh Háshim elé állt, hogy megvédje. Ekkor a kapitány odafordult a Bábhoz:

– Miért véded ezt az embert? Téged zaklatott a legtöbbet ezen a hajón.

A Báb erre így felelt:

– Azok az emberek akik, Shaykh Háshimhoz hasonlóan, másokat bántanak, többet ártanak magunknak, mint a másik embernek. Ezért aztán meg kell bocsátanunk nekik és nem szabad tudomást vennünk tudatlanságukról.

Így aztán a kapitány nem dobatta a tengerbe Shaykh Háshimot, aki ettől fogva az út hátralévő részében már nem viselkedett oly udvariatlanul.

6.
___________
Elégedettség Isten akaratával
Bahá’u’lláh ezt mondja:

„Ó szolgáim, ne bánkódjatok, ha e napokban és ezen a földön Isten kívánságaitokkal ellentétes dolgokat rendelt el és nyilváníttat meg, mert áldott öröm és mennyei gyönyörűség napjai várnak bizonyosan rátok. Szent és szellemileg ragyogó világok tárulnak majd fel szemeitek előtt. Elrendelte Ő számotokra ebben a világban és azután, hogy részesüljetek azok jótéteményeiben, osztozzatok örömeikben és elnyerjétek részeteket azok maradandó kegyelméből. Ezek mindegyikébe kétség kívül el fogtok jutni.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 153:9

Nem sokkal azután, hogy a Báb bejelentette küldetését, Mekkába indult zarándokútra. Az úton elkísérte Quddús is. Miután a hajójuk kikötött Jeddah városában, a Báb magára öltötte külön a zarándoklatra magával hozott különleges ruháját, majd elindultak teveháton Mekka felé. Quddús gyalog ment és kantárszáron vezette a tevét. Quddúsnak minden gondolata az volt, miként is tudná a leginkább szolgálni a Bábot, így aztán semmilyen akadály, vagy fáradtság nem tudta kedvét szegni. Az úton csak akkor pihentek, ha egy kúthoz értek, majd ismét folytatták az utat. Az egyik ilyen pihenés alkalmával, mialatt a Báb imádkozott, egy nomád arab lopódzott a közelükbe, és ellopta a Báb Írásait tartalmazó táskát. A Báb szolgája nyomban felpattant, és üldözőbe vette a tolvajt, ám a Báb leintette, és ezt mondta neki:

– Ha utána mennél, minden bizonnyal utol is érnéd, és megbüntetnéd tettéért. Pedig tudd, hogy az arabnak ez a cselekedete lehetővé teszi, hogy azok a versek és táblák olyan helyekre is eljussanak, ahová máskülönben soha nem jutottak volna el. Ne bántson a dolog, hiszen ez volt Isten akarata.

A Báb minden körülmények közt azt tanácsolta a tanítványainak, hogy fogadják el Isten akaratát.

7.
_____________
Állhatatosság
Bahá’u’lláh ezt mondja:

„Jó azoknak, akik az Örökkévalóság Urának emlékezetével szemben a világ népeit semmibe sem veszik, elfelejtett dolognak tekintik, és oly erősen kapaszkodnak Isten szilárd karjába, hogy sem kétségek, sem hízelgés, sem kardok vagy ágyúk nem tarthatják vissza vagy foszthatják meg őket az Ő jelenlététől. Áldottak az állhatatosak; áldottak, akik rendíthetetlenek az Ő Hitében.”

Bahá’u’lláh Táblái, Ishráqát ( p.123)

A Báb életének egyik fontos eseménye során találkozott az iráni Sah követével. Muhammad Sah felismerte az új vallás jelentőségét, ezért szerette volna azt mélyebben megismerni. Elhatározta hát hogy, elküldi Shírázba a kor egyik legtanultabb és legműveltebb emberét, Siyyid Yahyá Dárábít, akit ő maga is igen nagyra becsült, azzal a szándékkal, hogy vizsgálja meg közelebbről az új vallást. Siyyid Yahyá Dárábí, aki már maga is hallott a bábíkról, nagyon örült, hogy személyesen találkozhat a Bábbal. Boldogan fogadta el a küldetést, és nyomban útnak is indult Shíráz felé.

Siyyid Yahyá az útja során már előre egyre a Bábbal folytatott beszélgetésén töprengett, és azon gondolkodott, milyen kérdéseket is tegyen fel Neki. Végül aztán megfogalmazott néhány nehéz kérdést. Amikor megérkezett Shírázba, összetalálkozott egy régi barátjával, Azímmal, akitől a Bábról és az új Ügyről érdeklődött.

Azím, barátja érdeklődésére csak ennyit mondott:

– Neked kell találkoznod a Bábbal, és az igazságot is neked kell kiderítened. Csupán egy baráti tanácsom lenne a számodra: a Báb jelenlétében sose hágd át az illem és tisztelet határait.

A Báb a nagybátyja házában lakott. Siyyid Yahyá itt járult a színe elé, és valóban, úgy tett, ahogy tanácsolták neki: udvariasan és tisztelettudóan viselkedett. Az első találkozás hozzávetőleg két órán át tartott. A találkozó alkalmával, Siyyid Yahyá bármit kérdezett, mindenre teljesen kielégítő választ kapott. Igen meglepte, hogy a válaszok olyan újszerűek voltak, melyekhez hasonlót korábban még soha nem hallott, vagy olvasott. Így aztán a találkozás során fokozatosan felismerte a Báb kiválóságát és önnön korlátoltságát. Végül egy kéréssel fordult a Bábhoz:

– Ha megengeded, a további kérdéseimet holnap reggel tenném fel.

Elköszönt a Bábtól, majd távozott. A hazafelé vezető úton megint találkozott Azímmal.

– Feltettem az általam ismert legnehezebb kérdéseket, és a Báb nemes egyszerűséggel megválaszolta valamennyit. Igen haszontalannak éreztem magam a színe előtt – számolt be a történtekről barátjának Siyyid Yahyá.

Siyyid Yahyá felkészült a második találkozóra is, és igyekezett további igen bonyolult kérdéseket kitalálni. Másnap, mikor a Báb színe elé járult, különös módon valamennyi kérdés, amit előző nap oly nagy gonddal előre megfogalmazott, kiment a fejéből. Igen zavarba jött, hogy kérdései nem jutottak az eszébe, ezért inkább más témákról kezdett beszélni. A legnagyobb csodálatára azonban apránként ráébredt, hogy a Báb feleletei nem voltak mások, mint az elfelejtett kérdéseire adott válaszok. Siyyid Yahyának a Báb minden egyes válasza után nyomban eszébe is jutott az ide vonatkozó kérdése. Így történt, hogy a kérdések elhangzása nélkül végül valamennyi problémára választ kapott.

Később Siyyid Yahyá maga így számolt be a történtekről:

„A második találkozás alkalmával egy különös érzés kerített a hatalmába, mintha álomba merültem volna, és épp csak akkor ébredtem volna fel, amikor a kérdéseimre a válaszok elhangzottak. Azt hittem, hogy a válaszok csak véletlenül estek egybe az előre kigondolt kérdéseimmel. Teljesen összezavarodtam, és egy idő után már nem bírtam tovább ülve maradni. Felpattantam, elköszöntem, majd kisiettem a házból. Az utcán megint csak összefutottam Azímmal, aki azonnal észre vette zaklatottságomat. Csak ennyit mondott: – Bárcsak soha ne jártunk volna olyan iskolákba, amelyek a belénk töltött tudás révén akkora büszkeséggel töltöttek el bennünket, hogy végül saját önteltségünktől ne halljuk meg Isten Szavát. Az ember az idejét inkább imádsággal és meditációval kellene, hogy töltse, hogy felülemelkedhessen kétkedésén és bizonytalanságán.”

A harmadik találkozóra azonban egy cselt eszeltem ki. Azt találtam ki, hogy ha a Báb valóban Isten küldötte, akkor minden kérés nélkül saját kezűleg fog leírni Kawsar szúrájával kapcsolatban egy magyarázatot. Ha ez a magyarázat újszerű és más lesz, mint a többi, akkor nem kételkedem tovább, és elfogadom az új Hitet, ha nem, fogom magam, és visszatérek a Sahhoz.

Másnap, mikor a Báb színe elé járultam, erős félelem lett rajtam úrrá. Ekkor már többször is együtt időztem a Bábbal, ám ehhez hasonló érzést még nem éreztem korábban. Annyira remegtem, hogy nem tudtam megállni a lábamon. Amikor a Báb látta, milyen állapotban vagyok, megfogta a kezemet és leültetett Maga mellé. Így szólt hozzám:

– Tegyél fel nekem bármilyen kérdést, amit csak kívánsz, vagy kérdezz meg bármit, amit csak akarsz.

Én azonban, csak ültem mozdulatlanul és szótlanul akár egy kisgyerek, aki képtelen megszólalni. A Báb az arcomat figyelve így folytatta:

– Megelégszel azzal, ha leírok egy magyarázatot Kawsar szúrájához?

Amikor ezt meghallottam, hirtelen elkezdtem sírni, és akármennyire is igyekeztem, nem tudtam megszólalni. A Báb tollat és papírt kért, majd kora délutántól sötétedésig írt. A Báb hihetetlen tempóban írt, s közben dallamos hangon szavalta a papírra vetett szöveget. Mikor a magyarázattal elkészült, letette a tollat, és teát kért. A szívem szaporán vert, és furcsa érzés lett rajtam úrrá. Az érzés annyira a hatalmába kerített, hogy háromszor el is ájultam. Akárhányszor elvesztettem az eszméletem rózsavizet kellett fröcskölni az arcomra, hogy visszanyerjem az öntudatomat. Ekkor a Báb így szólt a nagybátyjához:

– Siyyid Yahyá és Mullá ’Abdu’l-Karím mostantól a vendégeid; viseld hát gondjukat, hogy lemásolhassák ezt a magyarázatot.”

Siyyid Yahyá így folytatja beszámolóját a történtekről:

„Amit a Báb Őszentsége néhány óra leforgása alatt kinyilatkoztatott, mi három nap és három éjszaka alatt tudtuk csak lemásolni és egybevetni az eredetivel. Ennek a Táblának a láttán olyan fokú bizonyosságra tettem szert, hogy még ha a világ összes népe is próbált volna megingatni hitemben, akkor sem tudtak volna. A másik csodálatos dolog ezen kívül még az volt, hogy mialatt a Báb ilyen tempóban írt, ha feltettek Neki egy kérdést, Ő anélkül, hogy tolla egy pillanatra is megállt volna, felelt a kérdésre.”

A történtek után Siyyid Yahyá, immár az új nevén Vahíd, írt egy levelet a Sahnak, amiben kijelentette hitét a Bábban, és jelezte, hogy nem tér már vissza. Vahíd ezután más városokba utazott, hogy tanítsa az új Hitet.

8.
_____________
Szembeszegülés Istennel
’Abdul’l-Bahá azt mondja:

„A tudatlanok támadásai és gáncsoskodásai valójában Isten Szavának felmagasztalását, az Ő jeleinek és bizonyságainak mindenfelé való terjedését eredményezik. Ha nem lett volna a lenézők ellenállása, … az a kiabálás a szószékekről, … hogyan érhette volna el valaha is a keletet és a nyugatot a Legelső Pont (a Báb) eljövetelének és Bahá Napcsillaga ragyogó hajnalának a híre? … Mindezeket az áldásokat és adományokat, a Hit terjesztésének igazi eszközeit, a tudatlanok megvetése, az ostobák ellenkezése, a korlátoltak makacssága és a támadók erőszakossága idézte elő.”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.195

A Báb ellen forduló első ember Husayn Khán-i-Írvání, Fars kormányzója volt. A lehető legádázabb módon megkínoztatott három hívet a Báb követői közül és elhatározta, hogy magával a Báb-bal is végez. A Báb akkoriban Búshíhrban tartózkodott, éppen visszatérve mekkai zarándokútjáról. Husayn Khán elküldte néhány katonáját Búshírba azzal a paranccsal, hogy akár a föld alól is, de kerítsék elő a Bábot, tartóztassák le, és vigyék Shírázba. A katonákat vezető parancsnok így idézte föl a történteket:

„Már jó ideje elhagytuk Shírázt, amikor hirtelen egy fiatalembert pillantottunk meg a sivatag közepén. Zöld övet és kis turbánt viselt. Amikor közelértünk, a Fiatalember köszöntött bennünket, és ezt kérdezte:

– Hová tartotok?

Én azt feleltem: – Fars kormányzója egy fontos megbízatással küldött bennünket erre a vidékre.

A Fiatalember fölnevetett és azt mondta:

– Fars kormányzója az Én letartóztatásomra küldött benneteket. Magam jöttem hát, hogy ne kelljen a megtalálásommal bajlódnotok.

Nagyon meglepődtem, hogy ez az Ifjú ilyen készséggel teszi kockára a saját életét. Először megpróbáltam tudomást sem venni az elhangzottakról, és távozni akartam. Amikor, azonban indulni akartam, az Ifjú közelebb léptetet lován, és így szólt:

– Istenre esküszöm, hogy egész életemben soha hazugságot ki nem ejtettem ajkamon, és soha senkit sem késztettem arra. Magam jöttem hát hozzád, hogy ne legyél kitéve kellemetlenségeknek. Most teljesítsd kötelességedet, és tartóztass le.

E szavak hallatán önkéntelenül leereszkedtem lovamról, majd megcsókolva lovának kengyelvasát így szóltam Hozzá:

– Ó, Isten Prófétájának Utóda! Könyörgöm, menekülj e helyről! Menj, amerre csak akarsz és kerüld Husayn Khánt, mert ő egy kegyetlen és hitvány ember, és bántalmazni akar. Ezek a lovasok itt nemes lelkű és megbízható emberek, és ígérem, hogy senkinek sem fognak beszélni a találkozásunkról.

Erre az Ifjú így válaszolt: – Istennek teljék benned öröme, hisz’ nemes lélek vagy. De Én elégedett vagyok az Isteni gondviselés akaratával. Ő az Én oltalmazóm, és amíg el nem jő az idő, Engem senki nem bántalmazhat.

Így történt, hogy a lovasok a Bábot a legnagyobb tisztelettel Shírázba kísérték. A Báb lovagolt elöl, míg a lovasok a nyomában léptettek. Shíráz lakói nagyon csodálkoztak a katonák tiszteletteljes viselkedésén, hisz’ a rabokat általában láncra verve és ütlegelések közepette vezették. Husayn Khán, amint tudomást szerzett a Báb megérkezéséről, nyomban Hozzá sietett. Parancsára egy széket helyeztek a terem közepére, majd jelezte a Bábnak, hogy üljön le. Eztán mindenki füle hallatára dühösen, sértő szavakkal szidalmazni kezdte, és a következőket vetette a szemére: „Tönkreteszed az Iszlám hitet; Zavargást okozol az országban....” Még számos ilyen és ehhez hasonlóan semmitmondó általánosságokkal vádolta. A Báb a sértésekre csupán röviden, néhány szóval felelt, mire Husayn Khán dühbe gurult, és parancsot adott, hogy üssék arcon a Bábot.

Ekkor a shírázi Jum’ih imám (főpap ford. megjegyzése) közbelépett, és szabadon bocsáttatta a Bábot, aki ezek után nagybátyja, Siyyíd ’Ali-í-Khál házába ment.

Nem sokkal a fenti események után Husayn Khán a Báb követői számának folyamatos gyarapodására figyelt fel. Ugyanakkor Hájí Mírzá Áqásí, Irán miniszterelnöke is egyre küldözgette a Báb kivégzését sürgető leveleit Teheránból. Ezért Husayn Khán úgy döntött, hogy most már véget vet ennek az áldatlan állapotnak, még pedig úgy, hogy megöleti a Bábot. Magához hívatta, ’Abdu’l-Hamíd Khán-i-Darúghih-t, a rendőrség főnökét, és azt mondta neki: „Az éj leple alatt lopva rohanjátok meg Síyyid’ Alí-i-Khál házát, támadjatok a tető felől, és tartóztassátok le a Bábot meg mindenki mást, aki Vele van, majd hozzátok őket mind hozzám.”

’Abdu’l-Hamíd Khán-i-Darúghih egy nagy csapat katonával meg is támadta a házat, ahol megtalálták a Bábot, valamint Síyyid ’Akí-i-Khál-t és még egy embert. Letartóztatták a Bábot és vendégét, majd elhurcolták őket. Útközben a Báb többször is a Korán egy versét ismételgette, aminek fordítása így szól: „Számukra a megígért óra a reggel. Nem közeleg-é már a reggel?”

Szentséges Arcára nyugalom és magabiztosság ült ki. Amikor a piachoz értek ’Abdu’l-Hamíd Khán az emberek jajveszékelésére és kiabálására lett figyelmes. Látta, amint egyesek zokogva sírnak, míg mások fejvesztve menekülnek. Az emberek mindenfelé koporsókat cipeltek. Mindenki félt és a városban káosz uralkodott. Megkérdezte hát:” Mi történik itt?” Az emberek így feleltek: „Múlt éjjel kolerajárvány ütötte fel a fejét a városban, és máris több száz az áldozatok száma.” ’Abdu’l-Hamíd Khán a kormányzó házához sietett. Ott értesítették, hogy a kormányzó elmenekült Shírázból, a háznépe pedig megbetegedett. ’Abdu’l-Hamíd Khán nem tudta, mitévő legyen, ezért úgy döntött, hogy a Bábot a saját házába viszi. Amint a házához közeledett hangos sírást és kesergést hallott. Nyugtalanul kérdezte, hogy mi történt.

–„Egyetlen fiúgyermeked elkapta a kolerát, és haldoklik.” – hangzott a felelet.

’Abdu’l-Hamíd Khán nagyon megrémült. A Báb lábai elé vetette magát és felkiáltott:

–„Vétkeztem, és most vezeklem. Otthagyom a munkám azon nyomban, és még ha éhen is kell vesznem, ezt a munkát soha többé nem fogom végezni. Könyörgöm, ne hagyd meghalni a fiamat.”

Már majdnem reggel volt. A Báb megmosdott a kötelező ima elmondásához. Azt kérte ekkor, hogy a mosdáshoz használt vízből vigyenek egy keveset a gyermeknek, és az igyon belőle. ’Abdu’l-Hamíd Khán követte a Báb utasításait, és fia reggelre felépült. Még azon a napon ’Abdu’l-Hamíd Khán levelet írt Husayn Khánnak, amelyben elmesélte a történteket. Azt írta: „Könyörülj önmagadon és az embereken is, és hagyj föl rossz cselekedeteiddel, különben valamennyi ember meg fogja szenvedni.” Válaszként Husayn Khán ezt írta: „Bocsásd szabadon a Bábot, menjen amerre csak kíván.” Husayn Khán idővel tehetetlenné vált. A sah megfosztotta a tisztségétől, és életét féltve elmenekült. Éveken át boldogtalanul, rejtőzködve élt, míg magányosan és szerencsétlenül meg nem halt.

9.
_____________
A szándék tisztasága
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Legyen szívetek tiszta, szándékotok őszinte, hogy az isteni adományokból részesülhessetek. Gondoljátok meg, hogy bár a nap egyformán süt mindenre, mégis a tiszta tükörben jelenik meg a legfényesebben és nem a fekete kőben. Az üveg kristály-tisztasága okozza ezt a nagy fényességet és hőt. Ha nem lenne tisztaság és makulátlanság, ezeket a hatásokat nem lehetne tapasztalni.”

Promulgation of Universal Peace, p.92

Őszentsége, a Báb Isfahán kormányzójánál, Manúchihr Khán-i-Mu’tamidu’d-Dawlish-nál vendégeskedett. Egy napon, amikor a Báb a kertben időzött, így szólt Hozzá Manúchihr Khán: „Isten nagy gazdagságot juttatott nekem. Nem tudom, hogyan is hasznosíthatnám mindezt. Azt gondoltam, hogy amennyiben megengeded, a Te Ügyed ösvényén ajánlanám föl azt. Engedelmeddel Teheránba utaznék, és tanítanám a sahot, aki nagy bizalommal van irántam. Bizonyos vagyok benne, hogy hívő lenne belőle. Később meggyőzhetném, hogy távolítsa el Hájí Mírzá Áqásí-t (Irán miniszterelnökét), aki korrupt és hitvány ember. Elhoznám a sah egyik nővérét Neked feleségül. Végül meghívnám az összes kormányzót és királyt az áldott Ügybe és tanítanám valamennyit, és elsöpörném azokat a gonosz embereket, akik szégyent hoztak az iszlám hitre.”

A Báb így válaszolt: „Szándékod jó, és mivel a hívő szándéka még többet ér, mint a tette, Isten jelentős jutalomban részesít majd. Azonban neked és nekem csak rövid idő áll rendelkezésünkre ebben az életben. Nem élünk elég sokáig ahhoz, hogy tanúi lehessünk az említett cselekedetek eredményeinek. Isten nem az uralkodók és királyok által szándékozik ezt az Ügyet fölemelni. Isten akarata, hogy Ügye az egyszerű, elnyomott emberek és a mártírok vére által emelkedjen fel.” Eztán a Báb így folytatta: „Életedből nem több, mint három hónap és kilenc nap van hátra.” Manúchihr Khán Isten akaratával megelégedve, boldogan kezdett felkészülni a közelgő napra. Lezárta be nem fejezett ügyeit és megírta végakaratát. Végrendeletében minden vagyonát a Bábra hagyta.

Attól a naptól kezdve, hogy Manúchihr Khán hírét vette közelgő halálának, folyvást a Báb társaságát kereste. Egy napon azt mondta a Bábnak: „El sem tudom mondani, mennyire örvendek, hogy e földi életem végéhez közeledik, de ugyanakkor végtelenül szomorú és nyugtalan is vagyok, amiért halálom után a hazug és kegyetlen Gorgín Khán, üldözni fog Téged.” A Báb így felelt: „Ne szomorkodj. Én elköteleztem Magam Istennek, és elégedett vagyok Akaratával, bármi legyen is az. Oly hatalommal ruházott föl, hogy ha úgy kívánnám, a világon még soha sem látott ékkövekké változtathatnám ezeket a kavicsokat, és ha úgy akarnám, a legádázabb ellenségeimet is oly barátokká változtathatnám át, hogy azok boldogan áldoznák életüket az Én szeretetem ösvényén. Azonban szándékosan elfogadtam ezeket a megpróbáltatásokat azért, hogy az Isteni terv megvalósulhasson.”

Manúchihr Khán halálát követően, utódja Gorgín Khán, e végakaratról tudomást sem véve, minden vagyonát elkobozta.

10.
_____________
A tettek büntetése
Bahá’u’lláh azt mondja:
„Ó, föld zsarnokai!

Szüntessétek meg zsarnokságotok, mert Én megfogadtam, hogy igazságtalanságra nincs bocsánat. Így döntöttem, visszavonhatatlanul, a féltve őrzött lapon, melyet dicsőségem pecsétjével pecsételtem meg.”

Rejtett Szavak, Perzsa 64

Fath-’Alí sah uralma idején Háji Mirzá Áqásí gyerekek tanításával foglalkozott. Nem volt különösebben művelt ember, mégis turbánt viselt a fején és tanult embernek próbálta magát feltüntetni. Sokat viccelődött, számos humoros történetet mesélt, és minden összejövetelen meg tudta nevettetni az egybegyűlteket. A szokatlan arckifejezések kíséretében előadott történetei mindenkit jól elszórakoztattak. Mégis mindig szegény volt, és az élete nehéz. Egyszer aztán úgy döntött, hogy Mekkába utazik abban a reményben, hogy ettől majd megváltozik az élete. Pénze nem volt, így gyalog vágott neki az útnak. Épp ezzel egy időben ’Izzat Nisá Khánúm, Fath-’Alí sah leánya is zarándokútra kelt hatalmas kíséretével. Férje nem sokkal korábban hunyt el, így az özvegy Mekkába tartott, hogy vigaszt keressen. Útközben Hájí Mírzá Áqásí is csatlakozott a hatalmas kísérethez. Időnként meghívták a szolgálók sátrába, hogy a kellő pillanatban vicces történeteivel enyhíthesse ’Izzat Nisá Khánúm szomorúságát. Cserébe élelmet kapott, sőt olykor még egy szamarat is, hogy azon tegyen meg néhány kilométert. Így haladt útján a kísérettel Hájí Mírzá Áqásí, akit akkor Mullá Áqásí-nak hívtak, mígnem egy napon viccelődve azt mondta:

– Mondd Khánúm. Fiatal vagy és újból férjhez kellene menned, így aztán akár engem is választhatnál, hisz’ gazdag is vagyok, meg jóképű is, és nálam különbet úgysem fogsz találni.

A sah lánya haragra gerjedt erre a modortalanságra, és parancsot adott Mullá Áqásí megbotozására. Oly derekasan ellátták a baját, hogy majd belehalt szegény a verésbe. Ezután elkergették, a karaván pedig továbbállt. Mullá Áqásí a korábbinál is szánalmasabb állapotban folytatta útját gyalogosan Mekka felé. Később Medinába is elment Mohamed sírszentélyét meglátogatni. Imára emelte kezét és így kiáltott:

– Ó, Isten! Segíts meg, hogy megszabadulhassak ettől a nyomorúságtól.

Visszafelé menet Mullá Áqásí eltöltött egy kis időt a szufikkal (miszticistákkal) is. Iránba visszatérve elköltözött Tabrízba, ahol ügyei lassacskán javulni kezdtek. Ez volt az az idő, amikor Muhammad sah, koronahercegként uralta Tabríz-t. Mullá Áqásí összebarátkozott vele, sőt idővel még tanácsadója is lett. Fath-’Alí sahnak több fia is volt, és Muhammad sah csak egyik unokája volt a sok közül, így Muhammad sah igen bánatos volt, hogy sohasem lehet belőle király. Mullá Áqásí, akit immár Hájí Mírzá Áqásí-ként ismertek, szüntelenül bátorította Muhammad sahot, és vigasztalta, hogy meglátja, egyszer még király lesz belőle. Mikor aztán végül valóban király lett, Hájí Mirzá Áqásí-t kinevezte személyes miniszterének. Muhammad sah naiv férfi volt, és megbízva Hájí Mirzá Áqásí-ban az ő kezébe helyezte az ország ügyeit.

Hájí Mírzá Áqásí teljesen alkalmatlan volt erre a megbízatásra, és így az ország helyzete napról napra romlani kezdett. Amikor miniszterelnök lett, csakhogy megbosszulja az ’Izzat Nisá Khánúm parancsára elszenvedett botozást, feleségül kérte őt Muhammead sahtól. A sah áldását adta a frigyre. Az esküvő éjszakáján Hájí megkérdezte újdonsült feleségét:

– Emlékszel-e még rám?

’Izzat Nisá Khánúm, aki álmodni sem merte volna, hogy a valaha szegény Mullá Áqásí egyszer miniszterelnök lesz, azt felelte:

– Ismerősnek tűnsz, de nem emlékszem, hogy valaha is találkoztunk volna.

Ekkor Hájí Mírzá felelevenítette az asszonya parancsára elszenvedett megbotozásának történetét. Szegény ’Izzat Nisá Khánúm ekkor már semmit sem tehetett, hisz’ maga a sah adta őt feleségül ehhez a mihaszna emberhez. Hájí Mirzá Áqásí nagyon goromba és közönséges ember volt. Ha bárki is az ország helyzetére merészelt panaszkodni, nyomban káromkodni kezdett. Volt neki egy bikája, ami legalább annyi kellemetlenséget okozott az embereknek, mint ő maga. Nem volt olyan ember az egész birodalomban, akinek annyi szabadsága lett volna, mint annak a bikának. A város utcáin csatangolt reggeltől estig és minden útjába eső boltban kedvére lakmározhatott, az edényeket is összetörve. Szerette az édességet és hatalmas adag réteseket és süteményeket falt fel. Senki sem merészelte a bika útját állni. A bika bántalmazása egyet jelentett Hájí Mírzá Áqási megsértésével, és az emberek igencsak tartottak a lehetséges következményektől. A tehetetlen boltosok kénytelenek voltak türelmesen kivárni, amíg a bika jóllakott és odébbállt. Mígnem aztán egy napon néhány ember megelégelte a sok garázdálkodást, és titokban megölték Hájí bikáját. Végül, mivel nem sikerült a gyilkosokat azonosítani, nem lett az ügyből megtorlás.

A Báb küldetésének kinyilatkoztatása éppen Hájí Mírzá Áqásí minisztersége idejére esett. Az új vallás híre igen gyorsan terjedt mindenfelé. A papság megkezdte ellenállását, és elkötelezte magát a bábik üldözése mellett. Mírzá Áqásí látta, hogy a sah által a Bábhoz küldött Vahíd, a Báb elé járulva, maga is hívővé vált, és még csak vissza sem tért a sahhoz. Arra a következtetésre jutott tehát, hogy ha a Báb ilyen nagy hatással volt Vahídra, bizonyosan ugyanekkora hatást gyakorolna a sahra is, és ezzel ő elveszthetné pozícióját. Úgy döntött hát, hogy támogatja a papságot a Báb elpusztításában. Kezdetben Shírázból próbálta Husayn Khán, Fars kormányzója segítségével eltávolítani a Bábot, de erőfeszítései nem jártak sikerrel. Ezután Isfahánban próbálta megöletni a Bábot, de ez sem sikerült neki, mivel Manúchihr Khán, Isfahán kormányzója maga is a Báb követője lett.

Manúchihr Khán halála után Mírzá Áqásí azzal próbálkozott, hogy a Bábot Teheránba hívja, és majd ott öleti meg. Teheránban a Báb jövetelének híre gyorsan terjedt. Az egész udvar hallott már az új Kijelentésről és kíváncsian várták a Bábbal való találkozást. A teheráni papság is felkészült a Bábhoz intézendő kérdéseivel. Még maga Muhammad sah is találkozni kívánt Vele, mivel már évek óta betegeskedett, és remélte, hogy a Báb talán meggyógyítja. Mirzá Áqásí látva, hogy mindenki ilyen izgatott a Bábbal való találkozás miatt, aggódni kezdett. Leginkább attól tartott, hogy a sah esetleg megkedveli a Bábot. Mindent elkövetett hát, hogy ráijesszen a sahra, és el is érte, hogy a Bábot Teherán helyett Máh-Kú börtönébe vigyék. Máh-kúban az emberek igen megszerették a Bábot. Ezért aztán Mirzá Áqásí kénytelen volt áthelyeztetni Őt Chihríq börtönébe. Minden rendelkezésére álló eszközt bevetett a Báb megöletésére, ám Isten akarata szerint még nem jött el mártíromságának ideje. Chíhríq börtönéből a Báb egy tekercset küldött Mirzá Áqási-nak és figyelmeztette benne, hogy kegyetlensége és bűnei miatt hamarosan nagy szerencsétlenség éri.

Eltelt néhány hónap, meghalt Muhammad Sah és Mirzá Áqásí kénytelen volt ellenségeitől való félelmében elmenekülni. Tizenhárom éves minisztersége alatt számos ellenséget szerzett. Elmenekülése után ezernégyszázharmincnyolc földbirtok és falu került vissza a lakosság tulajdonába, melyeket még annak idején az ő utasítására erőszakkal koboztak el. Mirzá Áqásí oly szegénységbe jutott, hogy innentől kezdve még a napi betevő falatra sem jutott neki. Végül Karbilá-ba menekült, ahol koldus lett belőle. Valamivel később szegénységben és nyomorúságban halt meg.

11.
_____________
Isten hatalma
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„A szent Megnyilvánulások csodák forrásai és csodálatos jelek erednek tőlük. Számukra bármilyen bonyolult és megvalósíthatatlan dolog lehetséges és egyszerű. Mivel egy természetfeletti erő következtében csodákat tesznek, ezzel a természetfeletti erővel befolyásolják a természet világát. Az összes Megnyilvánulás tett csodákat.”

Megválaszolt kérdések, no.22

Muhammad sah parancsára a Bábot át kellett vinni Isfahanból Teheránba. Már majdnem elérték Teherán-t, amikor Hájí Mírzá Áqásí megtagadta az engedélyt a Bábtól, hogy Teheránba belépjen, mert igen tartott a Báb sahra gyakorolt esetleges hatásától. Úgy döntött hát, hogy helyette Tabrízba küldi a Bábot. A Bábot kísérő katonák vezetésével megbízott parancsnok Muhammad Big volt. Muhammad Big nagy tisztelettel viseltetett a Báb iránt, sőt idővel hívővé is vált. Fia, évekkel később, pedig Bahá’u’lláh követője lett. Az utazás során Muhammad Big számos alkalommal lehetett a Báb hatalmának és nagyságának szemtanúja. Maga Muhammad Big a következőket idézte föl:

„Mikor Mílán (Tábrízhoz közel) felé közeledtünk, nagy sokadalom állta utunkat, akik azért jöttek, hogy a Bábbal találkozhassanak, azonban a katonák nem engedték őket a közelébe. A tömegből kivált egy kisfiút vezető idősebb nő, és neki sikerült a Báb közelébe férkőznie. A katonák el akarták küldeni, de a Báb szólt, hogy hagyják őt odajönni Hozzá. Az idős hölgy megmutatta a kisfiút a Bábnak. A fiú kopaszodott, és sebek borították a fejét egész a mellkasáig. Az asszony kérlelte a Bábot, hogy gyógyítsa meg. A Báb magához hívatta a gyermeket, egy zsebkendőt terített a fejére és elmormolt néhány szót. Ettől a gyermek fején a sebek teljesen begyógyultak, sőt még a kopaszságnak sem maradt nyoma. A következő napon, amikor úton voltak Mílánból Tabrízba, a Báb hirtelen nekiiramodott a lován és sebesen elvágtatott. Katonáim és én magam is elámultam lova gyorsaságán, hisz az volt az osztag leglassúbb lova. Sietve nyargaltunk utána, de bármennyire is igyekeztünk, nem tudtuk utolérni. A katonák aggódni kezdtek, hogy a Báb esetleg megszökik. Ekkor a Báb hirtelen megállt, s amikor végre utolértük, nevetve mondta:

–Ha meg akartam volna szökni, semmit sem tehettetek volna ellene.

Többször is saját szememmel láttam, hogy olyan rendkívüli hatalommal rendelkezett, amilyenhez hasonlóval senki más. Valamennyien katonák voltunk és hozzászoktunk a lovagláshoz, időnként azonban mégis annyira elfáradtunk az utazásban, hogy már szinte alig tudtunk a nyeregben maradni. A Báb viszont soha semmi jelét sem mutatta a kimerültségnek. Ellenkezőleg: a nyeregbeszállás pillanatától a leszállásig még csak testhelyzetét sem változtatta.”

12.
_____________
Igazságosság
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Aki ragaszkodik az igazsághoz, semmilyen körülmények között nem hághatja át a mérsékletesség korlátait. Mindenben meglátja az igazságot Annak vezérletével, Ki a Mindent Látó.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 164:2

Egy napon, amikor a Báb Chihíq erődjében raboskodott, azt kérte, hogy vigyenek Neki egy kis mézet. Miután a mézet megvásárolták és elvitték Hozzá, megkérdezte, hogy mennyibe került. Amikor megmondták az árát, így szólt:

– Ez az ár túlságosan magas ezért a mézért. Ennél jobb mézet is kaphattok alacsonyabb áron. – Aztán hozzátette – Én, Magam is kereskedő voltam valamikor. Tisztességesnek és becsületesnek kell lennetek mindenféle ügyetekben. Be ne csapjátok az embereket és figyeljetek, hogy titeket se csapjanak be. Ez az isteni eljárás.

A Báb soha nem hagyta senkinek, még ha a leggyarlóbb ember volt is a világon, hogy a legcsekélyebb igazságtalanságot is kelljen elszenvednie. Végül azt mondta:

– Vidd vissza ezt a mézet az eladónak, és vegyél jobb mézet alacsonyabb áron.

13.
_____________
A szív átváltozása
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Az egy igaz Isten, magasztaltassék a Dicsősége, semmit sem kíván Saját Magának. Az emberiség hűsége nem használ, sem romlottsága nem árt Néki. A Kijelentés Birodalmának Madara egyfolytában e hívást hallatja: ‘Minden dolgot számodra akartam, és téged is önmagadért.’”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 122

Amikor a Báb Máh-Kúban raboskodott, csupán két embernek, a titkárának Síyyid Husayn-nak, és bátyjának Síyyid Hasan-nak engedélyezték a Vele való találkozást. Mivel senkinek sem volt engedélye az erődbe való belépésre, így azoknak a barátoknak, akik az ország különböző részeiről zarándokoltak ide, hogy a Báb színe elé járulhassanak, a városban vagy a mecsetben kellett várakozniuk. Mindenki abban reménykedett, hogy a kormányzó által kinevezett börtönfőnök, ’Alí Khán-i-Mákúí, korlátozásai talán enyhülnek, és így előbb-utóbb mégiscsak a Báb színe elé járulhatnak.

’Alí Khán, azonban, igen szigorú ember volt, és senki sem akadt, aki elé mert volna állni, hogy engedélyt kérjen a zarándoklatra. Egy napon, a városba érkezett Shaykh Hasan-i-Zunúzi és bár minden vágya a Báb-bal való találkozás volt, a korlátozások miatt kénytelen volt a mecsetben megszállni. Minden nap, amikor Síyyid Hasan a piacra ment vásárolni, Shaykh Hasan-i-Zunúzi átadott neki néhány levelet, hogy vigye el a Bábnak, és várta a rájuk adott válaszokat. Egy napon a Báb így szólt Síyyid Hasan-nak: „Mondd meg Hasan-i-Zunúzi-nak, hogy hamarosan valamit teszek, hogy ’Alí Khán maga megy majd el a mecsetbe érte, és hozza ide Hozzám.” Síyyid Hasan elámult eme üzenet hallatán. Hogyan is lehetne a kegyetlen és szigorú ’Alí Khán-t, arra rávenni, hogy megváltoztassa nézeteit, nemhogy még ő maga vigye Shaykh Hadan-i-Zunúzít a Bábhoz? Másnap még a nap sem kelt föl, amikor az erőd kapuján zörgettek. Tűnődtek, vajon ki merészel az ajtón kopogtatni ilyen korán, hisz senkinek sincs engedélyezve az erődbe való belépés. Kis idő múltán ’Alí Khán hangját lehetett hallani, ahogy az őrökkel beszélt. Kisvártatva az egyik őr jött be, és közölte: „’Alí Khán engedélyt kér a belépésre.” A Báb hozzájárulását adta a látogatáshoz. Amikor Síyyid Hasan átment a szomszédos szobába, hogy bevezesse ’Alí Khánt, látta, hogy úgy zokogott akár egy gyermek, és már nyoma sem volt korábbi büszkeségének és önteltségének. Amint ’Alí Khán meglátta Síyyid Hasan-t, nyomban üdvözölte őt, és sietve azt mondta:

– Rögtön vigyél a Báb színe elé.

Amikor ’Alí Khán a Báb elé járult, tiszteletteljesen meghajolt. A Báb szívélyesen üdvözölte ’Alí Khán-t. ’Alí Khán ekkor a Báb lábai elé vetette magát és sírva fakadt:

– Istenre könyörögve, kérlek, szabadíts meg a félelem és aggodalom ezen állapotától. Olyasmit láttam, amit el sem tudok hinni. Kora reggel lovagolni mentem. Amikor a város kapujához értem, úgy tűnt, mintha Téged láttalak volna a folyóparton állni és imádkozni. Amint jobban odanéztem, láttam, hogy valóban Te Magad vagy ott. Álltam és vártam, amíg befejezed imádat, majd úgy döntöttem, hogy közelebb megyek, és megkérdezem, kinek az engedélyével hagytad el az erődöt, de ekkor hirtelen valami furcsa félelem járta át egész lényemet, és nem mertem Hozzád közeledni. Ezért hát idejöttem, hogy megrójam az őröket, amiért kiengedtek az erődből. Csak ekkor láttam, hogy a kapuk zárva vannak, és az őrök állították, hogy a szobádban voltál egész idő alatt, és senki sem hagyta el az erődöt. Nem tudom, hogy álom volt-e vagy valóság az, amit láttam. Nagyon felzaklattak a történtek. Kérlek, szabadíts meg a döbbenet ezen érzésétől.

A Báb erre azt felelte:

– Amit láttál, teljesen igaz és valós volt. Mivel oly szigorú és erélyes voltál, Isten azt akarta, hogy az igazság megvilágosodjék előtted, és hogy képessé válj rangom felismerésére.

E szavak megnyugtatták ’Alí Khán szívét, és ettől fogva viselkedése teljességgel megváltozott. Hibái jóvátételéül eldöntötte, hogy kedvességgel viseltetik a hívőkkel szemben, és azt mondta:

– Uram, egy szegény ember tartózkodik a városi mecsetben, aki hosszú ideje vár már engedélyre, hogy találkozhasson Veled. Ha hozzájárulsz, akkor magam megyek el érte, és hozom ide Hozzád.

A Báb beleegyezését adta. ’Alí Khán nyomban elment és odavitte Shaykh Hasan-i-Zunúzí-t a Bábhoz. Ezek után minden ügyében azon igyekezett, hogy elnyerje a Báb tetszését. Az erőd ajtaja csak éjszaka volt zárva, egyébként mindig nyitva állt a barátok, és mindazok előtt, akik elzarándokoltak, hogy a Báb elé járulhassanak. Amikor Hájí Mírzá Áqásí-nak tudomására jutott ’Alí Khán viselkedésének megváltozása, és az, hogy a Báb napról napra népszerűbbé válik, és mindenki egyre inkább megszereti, igen mérges lett, és rövid idő múlva megparancsolta, hogy a Bábot helyezzék át Chihríq erődjébe.

14.
_____________
Próbatételek
’Abdul’l-Bahá azt mondja:

„A megpróbáltatások Istentől való jótétemények, melyekért hálával tartozunk Neki. Bánat és szomorúság nem véletlenül ér minket, hanem az Isteni Irgalom küldi ránk a saját fejlődésünk érdekében.”

Paris Talks, p.50

A Báb már három hónapot töltött Chihríq börtönében, amikor Tabríz-ba vitték immáron a második alkalommal. Chihríq-ből Tabríz-ba menet Khuy városán kellett áthaladniuk. Mivel jelentős számú bábi élt Khuy-ban, a kormány aggódott, hogy esetleg kísérletet tesznek a Báb kiszabadítására. Úgy döntöttek hát, hogy inkább Urúmíyyih (Rida’íyyih) felé vitetik.

Malik Qásim Mirzá, Urúmíyyih kormányzója, aki már sokat hallott a Báb-ról, nagy tisztelettel viseltetett Iránta, és egy megfelelő házat bocsátott a Báb rendelkezésére. Egy napon, amikor a Báb el akart menni a közfürdőbe, Malik Qásim Mírzá úgy döntött, hogy próbára teszi. Volt ennek a kormányzónak egy igen rakoncátlan és szilaj lova, melyet még senkinek sem sikerült megülnie. Malik Qásim Mírzá megparancsolta, hogy ezt a lovat adják a Báb alá. Urúmíyyih népe, kik jól ismerték már a paripát, rájöttek, mit is forgat a kormányzó a fejében, így a kíváncsiságtól hajtva nagy számban gyűltek össze az esemény megszemlélésére. A kormányzó egyik szolgája titkon tudatta a tervet a Bábbal is. A Báb megnyugtatta, hogy ne aggódjon. Amikor odavitték a lovat, a Báb megsimogatta a ló fejét, majd fölült rá. A ló mindvégig higgadt maradt, és minden gond nélkül elvitte a Bábot egészen a fürdőig. Fürdőzés után, a Báb ismét fölült az állatra, és probléma nélkül visszatért a szálláshelyére. Ezt látva, az emberek a fürdőhöz sereglettek, és az utolsó cseppig elhordták a vizét annak tudatában, hogy a Báb megáldotta. Malik Qásim Mírzá nagyon elszégyellte magát, amiért próbára tette a Bábot, így visszafelé menet ő maga tartotta a ló kantárját és gyalog haladt a Báb mellett.

15.
_____________
Bátorság
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Egyike a csodáknak, melyek ezt a szent Törvénykorszakot jellemzik, hogy a nők a Hit soraiba lépve nagyobb bátorságot tanúsítottak, mint a férfiak.”

Compilation on Women

Amikor ellenségeik a bábikra támadtak Zanjánban, mindenki az ’Alí Mardán Khán erődbe sietett, hogy rendbe rakják és felkészítsék azt önmaguk védelmére. Az egyházi elöljárók és a papság mende-mondái nagyfokú előítéleteket keltettek az emberekben, kik ezután azzal a szándékkal indultak a bábi hívők ellen, hogy megöljék őket. Hujjat Zanjání vezette a hívők csoportját. Előzőleg, Hujjat Zanjání volt Zanján legbefolyásosabb papja, de mivel a Báb követője lett, a papság úgy döntött, hogy leszámolnak vele és a többi hívővel is. A kormányzat katonákat és fegyvereket is küldött nekik, így a hívők önvédelemre kényszerültek. A harcban vagy fegyverforgatásban egyik bábinak sem volt tapasztalata. Az ellenséggel való szembeszálláshoz nem rendelkeztek egyébbel, mint puszta hitükkel. Ez volt az egyetlen dolog, mi erőt adott a számukra. Tudták, hogy életüket áldozzák fel az igazság ösvényén, és ezért emberfeletti bátorsággal védekeztek. Mivel az erődben voltak a hívők feleségei és gyermekei is, míg a férfiak feladata a hadakozás volt, addig a nők és a gyermekek más munkákban segédkeztek.

Volt a hívők közt egy Zaynab nevű nő is. Valahányszor látta, miként támad az ellenség lelki testvérbátyjaira, és ő nem tud segítségükre lenni, nagy szomorúság töltötte el a szívét. Egy napon kalapot húzott és férfiruhát öltött, felkapott egy kardot, és kirontott az erődből, hogy segítsen a férfiaknak. Ebben az öltözékben senki sem tudta róla, hogy ő nő. Az ellenség rettegett tőle, mert minden alkalommal, amikor támadást intéztek az erőd ellen, ő volt az első, aki megjelent az erőd kapujában és óriási hévvel harcolt. Valahányszor Zaynab az ellenség állásaira támadt, úgy megrémítette őket, hogy azok fejvesztve menekültek.

Egy napon, amikor Hujjat az erőd tornyából a csatamezőt szemlélte, észrevette, hogy a katonák hanyatt-homlok menekülnek az egyik bábi elől. Hujjat az üldözőben felismerte Zaynabot, és szólt a hívőknek, hogy hívják őt vissza. Zaynab odament Hujjat-hoz. Hujjat ekkor kérdőre vonta:

– Miért viselsz férfiruhát?
Zaynab azt felelte:

– Mert segíteni akarom vallási testvérbátyjaimnak. Azt gondoltam, hogy ha az engedélyedet kérem, megtagadod, mert nő vagyok. Ezért aztán férfiruhát vettem föl.

Hujjat megdicsérte bátorságát, és a Rustam ’Alí címmel illette. Azt mondta:

– Annak ellenére, hogy fiatal és tapasztalatlan lány vagy, hozzád hasonló bátorsággal és erős szívvel, még a férfiak közt is csak keveset találni. Megkapod az engedélyt, hogy segíts, de el ne feledd, hogy csupán önvédelmet gyakorolunk. Amikor az ellenség menekül, hagyd őket futni.

Rustam ’Alí („a férfiruhát viselő”) öt hónapon keresztül segített a hívőknek. Még alvás közben sem tette le a kardját. Mindenkinek ki volt jelölve egy bizonyos hely, melyet védelmeznie kellett, de Rustan ’Alí szabadon mozoghatott. Éles szemmel kifürkészte, honnan támad majd az ellenség, és nyomban odasietett az ottani tanítványoknak segíteni. Idővel az ellenség is rájött, hogy Rustan ’Alí nő. Nagyon szégyellték a katonák, hogy megfutamodtak egy nő elől. Eldöntötték, hogy most már nem fognak elmenekülni előle. A következő támadásnál, azonban, ismételten menekülőre fogták, miután kiáltozva kirohant a kapun. Egy napon, amikor az ütközet különösen véres volt, Rustan ’Alí odalépett Hujjat-hoz, és azt mondta:

– A tanítványoknak segítségre van szüksége, és tudom, hogy életemből már csak kevés van hátra. Indulok; talán vértanú leszek. Ha bármi rosszat tettem, kérlek, bocsáss meg nekem, és imádkozz értem.

Majd, mint mindig, most is elképesztő bátorsággal csapott le az ellenségre. Három ellenséges katonát megölt, és a negyedikkel küzdött, amikor eltalálta egy golyó, és vértanú lett.

Zaynab magatartása és viselkedése olyan volt, hogy még az ellenség is elismeréssel illette. Azok, akik ismerték őt, tudták, hogy a Bábba vetett hite rendkívüli emberi lénnyé változtatta. Mártíromságát követően az őt közvetlenül ismerő nők közül húszan váltak hívővé.

16.
_____________
A hívők állása
Bahá’u’lláh azt mondja:

„A Mindenek Felett Dicsőséges szépségét érő fájdalmakra! Az igaz hívő számára elrendelt állás olyan természetű, hogy ha annak dicsőségét még a tű fokánál kisebb mértékben is felfednénk az emberiség előtt, mindenki elemésztődne vágyakozásában, hogy elérje azt. Ezért elrendeltetett, hogy saját dicsőséges állásának teljes mértéke e földi életben rejtve maradjon az ilyen hívő szeme elől.”

The Advent of Divine Justice, p.64

Amikor a Báb Chihríq erődjében volt bebörtönözve, egy indiai dervis érkezett zarándoklatra, és amint az Ő szent színe elé lépett, nyomban hívővé vált. A hit lángja olyan tüzet gyújtott a szívében, mely nem engedte nyugodni, és lelkesen kezdett a Hit tanításához. A Báb a ’Qahru’lláh’ (Isten Haragja) címmel illette. Ez a dervis olyan tanult és szárnyaló szellemű lélek volt, hogy az emberek az új vallás alapítójának hitték, de ő maga erre mindig csak azt mondta: „Én csupán Ő Szentsége, a Báb szolgája vagyok.”

Qahru’lláh dervis gyakran idézte fel a következőket:

„Amikor Indiában éltem, egy éjszaka álmomban a Báb-ot láttam, Aki hozzám fordulva azt mondta:

– Hagyd el az aranyat és ékszert, és gyere az azerbajdzsáni Chihríq-be, hogy Velem találkozhass, és elérhess a hőn Szeretett közelségébe.

Otthagytam hát mindenemet, és sikerült Chihríq-be eljutnom, és elérnem célomat.”

A Báb befolyása és az emberek örökkön növekvő szeretete Iránta, valamint az olyan hívők, mint Qahru’lláh dervis tanító munkája együttesen, a térségben a hevület és lelkesedés egyre növekvő hullámait keltették a lakosságban. A sahot rendkívül nyugtalanította a Báb befolyásának és az új hívők számának növekedése, így elrendelte a Báb áthelyezését Tabríz-ba. Mielőtt a sah végzése megérkezett volna, a Báb hívatta Qahru’lláh dervist és utasította, hogy térjen vissza Indiába ugyanazon az útvonalon, amelyen jött. Ő azon nyomban készülődni kezdett az útra. A barátok közül sokan szerették volna elkísérni, de nem fogadta el felajánlásukat. Ilyenkor mindig azt mondta:

– Nem bírnátok az út kellemetlenségeit.

Bárhogy igyekeztek némi pénzzel, vagy akár csak néhány ruhával ellátni, nem fogadta el, és végül egyedül, egyetlen sétabottal indult útnak.

17.
_____________
Engedelmesség és vértanúság
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Áldottak az állhatatosan tűrők, azok, akik türelmesek a csapások és nehézségek idején, akik nem panaszkodnak balsorsukról, és akik a megnyugvás ösvényét járják. … Isten bizonyosan uralja azok életét is, kik Minket bántalmaztak, és jól ismeri tetteiket. Ő kétségtelenül számon kéri rajtuk bűneiket. Ő valóban a legádázabb bosszúálló.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 66:11,12

Muhammad ’Alí Zunúzí Tabríz-ban hallott a Báb Kijelentéséről és hívő lett, ám az előítéletektől elvakult családja ellenségesen viseltetett a bábikkal szemben. Muhammad ’Alí-ban égett a vágy, hogy a Báb színe elé járulhasson, de mostohaapja bezárta és szobafogságban tartotta. Muhammad ’Alí folyvást sírt és könyörgött apjának, hogy engedje elmenni és találkozni a Bábbal. Egyik éjjel Muhammad ’Alí nagyon elkeseredett, fájdalmasan sírt és, hogy fájdalmát enyhítse, szívből imádkozni kezdett:

– Ó, Báb! Te tudod, mennyire vágyódom Színed elé járulni, és tudod miként tartanak fogva. Váltsd valóra szívem vágyát, és tégy valamit, mi által eléd járulhatok.

Imája közben a bánat és kimerültség oly állapotába jutott, hogy összerogyott és elájult. Egyszer csak a Báb hangja ütötte meg a fülét:

–Kelj fel!

Amikor fölkelt, a Bábot látta maga előtt a szobában. A Báb azt mondta:

– Légy boldog! Hamarosan eljön az idő, amikor ebben a városban, emberek ezreinek szeme láttára, fognak kivégezni Engem, és te osztozni fogsz majd Énvelem a vártanúságban. Bizonyos lehetsz benne, hogy amit elmondtam meg is fog történni.

Ettől fogva, Muhammad ’Alí már nem búsult tovább. Mindig boldog volt, hisz tudta, hogy teljesülni fog szíve vágya. Eltelt két esztendő. Muhammad sah gyötrelmek között, betegségben elhunyt. Hájí Mírzá Áqásí elmenekült és nyomorúság és szegénység közepette halt meg Karbilában. A király Násirí’d-Dín sah lett, a miniszterelnök pedig Mírzá Taqí Khán. Az új király és miniszterei egyre jobban féltek a Báb emberekre gyakorolt hatásától. Az országban mindenfelé napról napra növekedett a bábik száma, mely az egyház egyre erősödő szembenállását eredményezte. Násirí’d-Dín sah és Mírzá Taqí Khán úgy döntöttek, hogy megöletik a Bábot abban a reményben, hogy ezzel előbb utóbb a Báb vallásának is vége lesz.

Elvitették a Báb-ot a chihríq-i börtönből Tabrízba, ahol bezárták egy házba. A következő napon kihirdették a tabrízi főpapság halálos ítéletét, mely határozat értelmében a Báb kivégzésére a katonai kaszárnya terén kerül sor.

Másnap a Bábot és társait átkísérték a kaszárnyába. Útközben Muhammad ’Alínak sikerült a Bábhoz férkőznie. A lábai elé rogyott, és könyörgött a Bábhoz, hogy vigye őt is Magával. A Báb fölemelte, és azt mondta:

– Légy boldog. Velem leszel.

Muhammad ’Alí, most ugyanazokat a szavakat hallotta, mint két évvel korábban, és boldogan kísérte a Bábot a kaszárnyába. Azon az éjjelen így szólt a Báb:

– Holnap kivégeznek Engem. Mennyivel jobb is volna inkább valamelyikőtök keze által halni meg.

A súlyos szavak hallatán mindenki mélyen hallgatott. Egyikük sem tudta elképzelni, hogy megölje a Bábot. Ekkor Muhammad ’Alí fölemelkedett, meghajolt, majd azt mondta:

– Én készen állok rá. Az a kötelességem, hogy engedelmeskedjek Neked. Te parancsolsz, én engedelmeskedem, még ha ez a megölésedet jelenti is.

Erre a Báb így szólt társaihoz:
– Ez az ifjú lesz Vélem holnap.
Eztán az ’Anís’ (Közeli Jó Barát) címmel illette.

A Báb kivégzésére rendelt regiment ezredese, egy keresztény ember Sám Khán, volt. A Báb színe elé járult, és azt mondta:

– Keresztény vagyok, és semmi gyűlölet nincs bennem Irántad. Ha valóban igaz az Ügyed, tégy valamit, hogy ne nehezedjen rám a Te meggyilkolásod terhe.

A Báb így felelt:

– Tégy eleget kötelességednek. Amennyiben szándékod őszinte, Isten úgy intézi majd, hogy ne te legyél felelős az Én halálomért.

Reggel, a Farrásh-Báshí (hivatalnok) a Báb-ért ment, hogy a kivégzés helyszínére kísérje. A Báb így szólt:

– Nem fejeztem még be mondandómat.
Farrásh-Báshí erre azt mondta:

– Ez most nem alkalmas idő beszélgetésre. Mennünk kell.

A Báb így felelt:

– Amíg be nem fejeztem, amit elmondani kívánok, földi hatalom Bennem egy szemernyi kárt sem tehet, még ha az egész világ is fog össze Ellenem.

Eztán távozott Farrásh-Báshí-val. Muhammad ’Alí ragaszkodott hozzá, hogy a Báb-bal együtt haljon vértanú halált.

A kaszárnya pilléréhez erősített kötélen lógatták alá a Báb-ot és Muhammad ’Alít. A hétszázötven katona három sorban sorakozott fel, és Sám Khán utasítására a sorok egymás után adták le lövéseiket. A puskák, abban az időben, az elsüléskor igen nagy füstöt eregettek. Mire valamennyi katona elsütötte a puskáját, a kibocsátott füst megtöltötte az egész kaszárnyát, így senki sem látott semmit.

Amikor néhány perccel később fölszállt a füst, a katonák és kaszárnya erkélyein összegyűlt több ezer ember csak a nyugtalan Muhammad ’Alí Zunúzí-t látta ott állni az oszlop alatt. A Bábnak hűlt helye volt. Egy lövedék eltalálta a kötelet és szétszakította. A Báb és Muhammad ’Alí sértetlenül a földre estek.

– A Báb eltűnt! – kiáltozta mindenki

A Farrásh-Báshí és az őrök fejvesztve rohangáltak fel, s alá, míg végül ugyanabban a cellában találtak a Bábra, ahonnan korábban a vesztőhelyre vezették. A Báb így szólt a Farrásh-Báshí-hoz:

– Most már a végére értem mindannak, amit el kívántam mondani. Most már elvégezheted, amire utasítottak.

A Farrásh-Báshí a látottak után hazament, és soha többé nem tért vissza munkájához. Sám Khán, a regiment ezredese is csak ennyit mondott:

– Megtettem kötelességemet, és nem áll szándékomban másodszor is tüzet nyitni a Bábra.

Fogta, elvezényelte katonáit, és elhagyta a kaszárnyát.

Miután Sám Khán távozott, Áqá Ján Big Khamish boldogan jelentkezett a feladatra, és ezt mondta:

– Majd én elvégzem ezt a munkát.

A Bábot és Muhammad ’Alí Zurúzí-t másodjára is felfüggesztették a pillérhez. Muhammad ’Alí így szólt:

– Úgy kötözzetek föl, hogy fejem a Báb mellkasán nyugodjon.

Ekkor Áqá Ján Big tűzparancsot adott a századnak. Ez alkalommal a golyók teljességgel darabokra szaggatták testüket, ám a Báb arcát egy lövedék sem találta el. Dél felé járt, amikor a Báb mártírhalált halt. Nem sokkal ezután vihar kerekedett, és a nappalt fekete felhők borították sötétségbe. Oly sötét lett, hogy az emberek még saját otthonaikat sem lelték meg. A vihar és a komorság éjszakáig tartott el.

A Báb és Muhammad ’Alí Zunúzí testét a külső várárokhoz vitték, és egy gödörbe hajították. Másnap éjjel a bábiknak sikerült a Báb testét elvinni és elrejteni. Ötven éven keresztül rejtegették a Báb testét egyik helyről a másikra, míg végül a szent Maradványok ’Abdu’l-Bahá szolgálata idején Haifába érkeztek, ahol is végső nyugvóhelyre leltek a Báb Sírszentélyében.

A Báb vértanúságáért felelős emberek később aztán valamennyien megkapták büntetésüket. Mírzá Taqí Khán-i-Amír Kabír-t (a miniszterelnököt) másfél évvel később Násirí’d-Dín sah parancsára meggyilkolták. Halálakor azt mondta:

– Országomat hűen szolgáltam. A halálbüntetés azonban az Isteni Igazsággal való szembeszegülésem következménye.

A sah parancsát követve fölvágták ereit, hogy lassan elvérezzen.

Áqá Ján Big Khamsiht ágyúgolyó ölte meg. Ami pedig azokat a katonáit illeti, akik lelőtték a Bábot: nos, közülük még abban az évben meghalt 250, amikor rájuk omlott a fal, amely oldalában pihentek. A következő évben, pedig a maradék 500 halt meg kivégzőosztag előtt árulás vádja miatt. Testüket ezután kardokkal szabdalták darabokra. Az emberek azt mondogatták:

– Milyen furcsa, hogy ezek ugyanazok a katonák, akik a Bábot lelőtték.

Az egyházat megrémítették az efféle megjegyzések, és megfélemlítették az embereket, hogy őket is ki fogják végezni, ha sokat beszélnek a dologról. Az emberek ezek után félelmükben semmit sem mertek szólni.

18.
_____________
Vakmerőség
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„A vallás története hasonlóképpen meggyőző példákat mutat fel a nők nagy szükség és nehézségek közepette kifejtett képességeit illetően. A Szent Föld elfoglalását az Izraeliták által 40 évi bolyongás után Júdea sivatagában és vadonjában egy asszony stratégiája és fortélya vitte végbe.

Krisztus, Dicsőség Néki, mártírhalála után a tanítványai igen zavarodottak és csüggedtek voltak. Még Péter is megtagadta és kerülte Őt. Egy asszony volt az, Mária Magdaléna, aki az ingadozó tanítványokat hitükben erősítette. … Mária Magdaléna csak egy egyszerű falusi, egy parasztasszony volt, mégis ő lett Krisztus tanítványainak támasza és vigasztalója.

Bahá’u’lláh Ügyében voltak nők, akik felvilágosultságban, intellektuálisan, isteni erényekben és Isten iránti odaadásukban túltettek a férfiakon. Közöttük volt Qurratu’l-‘Ayn (Táhirih). Amikor beszélt, a legtanultabb férfiak is tisztelettel hallgatták. Tiszteletteljesen viselkedtek a jelenlétében, és senki nem mert neki ellentmondani.”

Promulgation of Universal Peace, p.282-3

Mullá Sálíh-nak három felesége volt, de közülük Shamsí volt neki a legkedvesebb. Tizenkét esztendei házasság után Shamsí megbetegedett. Úgy legyengült, hogy férjura is alig ismert rá. Abban az időben Iránban a fiúgyermeket szülő nőket nagy megbecsülés övezte, míg azokat, akik leánygyermeknek adtak életet, megvetették. Ennek ellenére Mullá Sálíh-nak, aki látta mennyire gyengécske lett Shamsí, az volt a szíve vágya, hogy leánygyermeket szüljön, aki emlékezteti majd asszonya régmúlt fiatalkori szépségére.

1817 egy téli reggelén Shamsí leánygyermeknek adott életet. Mullá Sálíh boldogan ment megnézni a gyermeket, ám amikor pillantása a Shámsí mellett fekvő gyermek arcára esett, a mosoly elillant az arcáról. Egy kicsiny sápadt arcocskát látott, ami nagyon különbözött Shámsíétól. Szidta magát kívánságáért, és szó nélkül távozott a szobából. Még később sem volt hajlandó egy jó darabig a gyermekére nézni. Eltelt egy év. Egyik nap Mullá Sálíh bement Shámsí szobájába, de nem találta ott. A szoba sarkában tekintete rávetődött egy csodás kék ruhába öltözött kislányra, aki egyenesen őt nézte. Mullá Sálíh fürkészőn meredt vissza rá. Egy mosoly jelent meg a kislány arcán; egy mosoly, amelyet Mullá Sálíh oly gyakran látott évekkel korábban felesége gyönyörű arcán. Ez alkalommal nem ment ki a szobából. Önkéntelenül odahajolt és megpuszilta leányát. Mullá Sálíh Salímih-nak hívta, de évekkel később egy jelentős Személyiség a „Táhirih” (A Makulátlan) nevet adta neki, és így a leány ezen a néven vált ismertté.

Öt éves korában Táhirih már festett és hímezett, ismerte a sellőkirály lányának a történeteit, és arab nyelven zengte imáit. Folyton apja könyvtárát látogatta, és le nem vette tekintetét a könyvek lapjairól. Egy napon, amikor a könyvtárba ment, édesapja váratlanul felbukkant. Táhirih levette a Koránt a polcról, és kinyitotta.

– Szeretnéd, hogy olvassak neked belőle, apám? – kérdezte. Aztán a nyitott könyvet maga előtt tartva, ugyanúgy, ahogy apja szokott olvasni, elkezdte mondani a sellőkirály történetét. Mullá Sálíh rázta a fejét:

– Nem, nem! Ez nem helyénvaló. A Korán egy Szent Írás. Tanulmányozhatod majd, amikor már nagyobb leszel.

– Már ebben a pillanatban is nagyobb vagyok – vágta rá Táhírih.

Egy holdvilágos éjszakán Táhirih a ház kertjében játszadozott. Hirtelen abbahagyta a játékot. Egy hangot hallott. Úgy érezte, hogy a kert más lett, mint amilyen egyébként szokott lenni; volt benne valami új. Becsukta szemét, s úgy tűnt, mintha valaki imát kántálna a kertben. Amikor lassacskán elhalványult a hang, Táhirih visszatért a szobájába. Eltelt néhány esztendő. Amikor Táhirih tíz éves lett, anyja vett neki egy hosszú fekete chádur-t (kendőt, ford. megj.) fehér fátyollal, és így szólt hozzá:

– Mától fogva senki sem láthatja az arcodat a családod tagjain kívül.

Ettől kezdve egy függöny mögött ült a könyvtárban, és úgy hallgatta apja tanítványaival folytatott beszélgetéseit. Tizenhárom éves volt, amikor már kívülről tudta a Koránt, és elolvasott sok más könyvet is. Időnként még verseket is költött.

Édesanyja és édesapja nem mondták meg neki, hogy már férjet választottak a számára. Egyszer csak anyja közölte vele:

– Mostantól Muhammad elől is fátyolozd el magad.

Muhammad Táhirih egyik unokatestvére volt. Ettől fogva nem volt már több játszadozás a kertben.

Egy alkalommal Táhirih látta, ahogy nagybátyja a szokásosnál ingerültebb, hangosan mérgelődik, és szidalmaz egy Shaykh Ahmad nevű embert. Táhirih unokatestvérét, Muhammadet kérdezte:

– Ki az a Shaykh Ahmad?

– Shaykh Ahmad egy hittudós, aki új gondolatokat és nézeteket vall – felelte Muhammad, majd így folytatta: – Néhány könyvet is írt. Eljött egyszer Qazvín-ba és a feltámadásról beszélt apámnak. Shaykh Ahmad azt mondta, hogy a feltámadás alatt nem a halottak koporsóból történő felemelkedését kell érteni, hanem az emberi lelkek szellemi megébredését. Apám megmondta Shaykh Ahmadnak, hogy ezek a nézetek nem állják meg a helyüket, és hogy félrevezeti az ilyen fajta beszéddel az embereket, és még hitetlennek is nevezte a Shaykhot.

Egy nap közölték Táhirih-vel, hogy feleségül adják Muhammadhoz. Amikor megtudta, ki lesz a férje, meghűlt benne a vér. Hát, igen… Minden lánynak férjhez kell mennie. Ez az élet rendje, csakúgy, mint a születés és a halál. Ettől fogva új otthona az utca túloldalán lett.

Házasságának első néhány éve csöndesen telt el. Két fiúgyermeket szült és minden idejét velük töltötte. A korábbi tanulás helyét a háztartási tennivalók vették át. Egy nap felajánlotta férjének, hogy segítségére lesz a hitbeszéde elkészítésében. Férje azonban felelet gyanánt egy régi közmondást idézett.

– Tanácskozz feleségeddel, és tedd az ellenkezőjét annak, amit mond – hárította el a felesége ajánlkozását.

Egy este Muhammad Táhirih-t igen boldognak látta. Azt gondolta, hogy az új gyémánt nyakláncnak örül annyira, amit nemrég vett neki. Így aztán, amikor kiderült Táhirih boldogságának valódi oka, sehogy sem fért a fejébe, hogy miként lehet egy újonnan szerzett költeménynek ennyire örülni.

– Igen jó feleség vagy, bár néha aggódom, hogy képes lennél a könyveim olvasásával tönkretenni szépséges szemeidet – mondta csalódottan Muhammad.

Azon az éjszakán Táhirih nem tudott aludni. Kora reggel átment édesapja házába, és mindent elmesélt a férje mellett töltött hosszú és sivár évekről. Mullá Salíh csak annyit mondott:

– Gyere hát vissza a házunkba.

Táhirih boldogan tért vissza apja házába, hiszen ezzel a hittudomány, a filozófia és a költészet is visszatért életébe. Részt vett édesapja óráin, még ha függöny mögött kellett is ülnie, és onnan hallgatnia az előadást. Néha a beszélgetésben is részt vett, és időnként segédkezett apjának a hitbeszédekre való felkészülésben. Írt egy beszédet az Isteni megbocsátásról, ami egyike lett apja leghíresebb beszédeinek.

Egy napon édesapja aláírt egy bizonyítványt, és átadta neki. Ez a papíros nem volt egyéb, mint az Ijtihad (az iszlám egyház legfelsőbb rendjének) hivatalos bizonyítványa.

– Igen ritkán fordult elő az iráni történelemben, hogy egy nő kapja meg az Ijtihad bizonyítványát – magyarázta neki apja. Kis szünet után aztán így folytatta. – Tudod jól, mi történhet, ha bárki is tudomást szerez erről.

Tahírih letérdelt apja elé, megcsókolta a kezeit és a bizonyítványt. Szobájában jó néhányszor elolvasta, aztán elégette.

Valamivel később Táhirih kénytelen volt visszatérni férje házába. Ez alkalommal Muhammad goromba sértésekkel illette. Tanítót fogadott a fiaiknak, és utasította feleségét, hogy ne avatkozzon bele a nevelésükbe. Egy év leforgása alatt még két feleséget hozott a házhoz.

Telt, múlt az idő. Táhirih csodás versei ismertté lettek. Híres lett és ezrek olvasták verseit. Életet adott egy lánygyermeknek, aki, mivel fiait elvették tőle, egyedüli társasága maradt. Később a férje a leányt is elvette tőle, és magányosabb lett, mint valaha. Táhirih, ekkor huszonhárom éves volt, s már kiolvasott minden könyvet, amihez csak hozzáférhetett abban az időben Qazvínban. Ekkorra tanulmányait már csak egyetlen témának szentelte: az Isten által megígért Küldött eljövetelének. Bármennyit is kutatott, nem lelte az igazságot. Nem volt boldog saját életével, és a körülötte lévő emberek életével is elégedetlen volt. Úgy érezte, hogy mindennek meg kellene változnia. Az embereknek egy újfajta életet kellene kezdeniük.

Egy napon unokatestvérével társalgott ezekről a kérdésekről. ’Ali azt mondta neki:

– Miért nem beszélsz unokatestvérünkkel, Javád-dal? Ő tud egyet, s mást ezzel a kérdéssel kapcsolatban.

Táhirih felöltötte köpenyét, és el is ment Javád házába. Miközben Javádra várakozott a könyvtárban, észrevett egy textilbe csomagolt könyvet. Izgatottságtól remegő kézzel bontogatta. Shaykh Ahmad volt a könyv szerzője. Nyomban olvasni kezdte a lapokat. A könyvben pontosan az állt, ami után kutatott. Ahmad azt írta, hogy a megígért Qáim (tizenkettedik imám), akinek eljövetelére az emberek több mint egy évezrede várakoznak, hamarosan megérkezik; és hogy az Ő eljövetelével megváltoznak az elavult szokások és a világ új életre kel. Táhirih egy álomvilágba csöppent csakúgy, mint gyermekkorában; egy furcsa és édes álomba, amelyben ismételten hallotta ugyanazt a hangot – mintha valaki imát zengne. Amikor Javád megérkezett, Táhírih így szólt hozzá:

– Rátaláltam arra, ami után kutattam. Megtarthatnám ezt a könyvet?

– Lehetetlen dolgot kérsz. Édesapád kiátkozna érte. Elzavarna, és engem pedig megölne – felelte Javád és aggodalom hallatszott a hangjából.

Táhirih azonban nem törődött aggodalmával.

– De hiszen évek óta ezt kerestem. Senkitől sem riadok vissza, és semmi sem állhatja utamat – felelte, majd a ruhája alá rejtette a könyvet és elment.

Az ezt követő napok során Tahírih többször is beszélt unokatestvérével Shaykh Ahmadről. Utódja, Síyyid Kázím akkor még az élők sorában volt. Táhirih titokban olvasgatta könyveiket. Ezek egészen más könyvek voltak, mint amikkel addig valaha is találkozott. Titkon levelet írt Siyyid Kázímnak, aki visszaküldött válaszában megerősítette, hogy Táhirih valóban teljességgel megértette a Shaykh írásait és tanításait, és levélben Táhirih-t „Qurratu’l-Ayn”-nak, azaz a „a szem vigaszának” nevezte.

Táhirih engedélyt kért Síyyid Kázím-tól, hogy meglátogathassa. E találkozás reményében Karbilá-ba ment, ám megérkezésekor megtudta, hogy Síyyid Kázím tizenegy nappal korábban már elhunyt. Halála előtt arra kérte tanítványait, hogy hagyják el otthonaikat, járják a világot és kutassanak a megígért Qáim után.

Táhirih-nek volt egy álma Karbílában: egy zöld turbánt (mely a Mohamed prófétától való leszármazás jele) és aranyszínű sálat viselő Ifjú állt ott a mennyország és a Föld között, és kezeit a mennyek felé emelve egy imát suttogott. Amikor Táhirih felébredt, leírta egy darab papírra azt, amire az ima szövegéből emlékezett. Nem sokkal ezután, a kezébe került egy a Báb által írt könyv, és ebben a könyvben rábukkant ugyanarra az imára, amelyet álmában hallott, és így a Báb követőjévé vált. Ettől kezdve Táhirih minden ellenállás dacára, félelmet nem ismerve a Báb Kinyilatkoztatását kezdte terjeszteni Karbílá lakóinak.

Valamivel később Táhirih Karbílá-ból Bagdadba ment, és a papság valamint a nép szembenállása és üldözése ellenére továbbra is az emberek tanításán fáradozott. Aztán visszaindult Irán felé. Bátorságának híre mindenfelé eljutott, és az emberek csodálták vakmerőségét.

Qazvín-ban megállt, hogy látogatást tegyen édesapjánál. Férje, akinek eközben magasra törő ambíciói támadtak, és arra pályázott, hogy Táhiri apjának nyomában Irán legbefolyásosabb vallási vezetőjévé (mujtahiddá) váljon, elküldött néhány embert Táhiriért. Tahírih a következő üzenetet küldte vissza: „Ha állhatatos férj lennél, akkor habozás nélkül tanulmányoztad volna az új Kinyilatkoztatást, és felhagytál volna nemtörődömségeddel. Szíved megébredt volna, és oldalamon utaznál, hogy elvidd az új Kinyilatkoztatás hírét az embereknek. Eltelt már három esztendő, és még mindig mélyen alszol hanyagságba süppedve. Engem soha többé nem látsz.”

Példa nélküli volt az akkori Iránban, hogy egy feleség hagyja el férjét, és ezt a tettet férje rendkívüli sértésnek vette. Ezért hát Táhirit hitetlennek nevezte, és apja, Mullá Táqí segédletével egész Qazvínban szétkürtölték Táhiri becstelenségét. Táhiri azonban továbbra is félelmet nem ismerve állt ki ellenük, és folytatta Isten Ügyének tanítását, valamint önmaga védelmét.

Egy alkalommal a vita hevében nagybátyja, Mullá Táqí gorombán pofon ütötte Táhirit, mire érzékeny arca kipirosodott. Táhirih erre csak a szemébe nézett, és annyit mondott:

– Látlak, amint a szádból vér patakzik.

Nem sokkal később, egy korai reggelen, imamondás közben egy ellensége tőrrel döfte szájon, és súlyosan megsebesítette. A merénylet után hatalmas zűrzavar támadt. Az emberek egymásra támadtak, és vádolni kezdték egymást a gyilkossági kísérlet elkövetésével. Számos ártatlan embert, köztük Táhirit és társait is bebörtönözték. Táhirih, akinek Istenen kívül nem volt más menedéke, végtelen bizonyossággal fordult annak a helynek az irányába, ahol a Báb volt bebörtönözve, és imádkozni kezdett. Ez idő alatt, a gyilkos feladta magát a kormányzónak:

– Megöltem Mullá Táqít, mivel Shaykh Ahmad és Síyyid Kázim ellen uszította az embereket – ismerte be tettét a gyilkos.

Börtöncellájából Táhirih azt írta férjének:

– „Tudnod kell, hogy amit mondok, az az igazság: Isten, Akit én imádok kevesebb, mint kilenc napon belül, megszabadít engem igazságtalanságod karmaiból. Ha erre mégsem kerülne sor, akkor hitem hamis, és szabadon tehetsz velem, amit csak akarsz.”

Pontosan úgy is történt minden, ahogyan megjósolta: kilenc napon belül Bahá’u’lláh közbenjárására Táhírih kiszabadult börtönéből.

Ez idő tájt történt, hogy a Báb utasítására néhány bábi tanácskozásra gyűlt össze egy Badasht nevű helyen. Ez volt az az alkalom, amelyen igen nagy jelentőségű eseményekre került sor. Ezek az események örökre beírták Táhirih nevét a történelem lapjaira, és a nők évszázados szolgaságból és boldogtalanságtól való felszabadulásért folytatott harcának szimbólumává tették. Neve emellett hitének ereje, vakmerősége és önfeláldozása miatt is örökkön halhatatlan lesz.

Egy napon, amikor a hívők összegyűltek Badashtban, Táhírih váratlanul közéjük lépett, majd megállt. Amikor tekintetük rávetődött Táhírih sugárzó arcára, mindenki megdermedt az ámulattól és félelemtől, hisz dicsőséges orcája már nem volt a fátyol mögé rejtve. Néhányan kezeikkel takarták el szemüket. A kiabálás és a siránkozás, ami az eseményeket követte, még szinte a holtakat is föltámasztotta volna. Hogy jelenhetett meg a férfiak társaságában fátyol nélkül Táhírih, aki oly szent volt számukra, mintha csak Mohamed próféta leánya lett volna? Ekkoriban még egy nő árnyékára tekinteni is bűnnek számított. Az egyik férfi úgy kétségbeesett, hogy kardját előkapva elmetszette saját torkát, és vérben úszva rohant ki a találkozóról. Mások összezavarodottságukban nem tudtak egyebet tenni, mint földre szegezett tekintettel állni. Ez volt az a nap, amikor világossá vált számukra összejövetelük értelme és célja. Eddig a pillanatig valamennyien muszlimok voltak, mert az iszlám törvényeit követték. Ezen a napon rájöttek arra, hogy az új Kinyilatkoztatás új parancsolatokat hozott magával, amik eltérnek a múltbéliektől. Most már egy új világban éltek, amely különbözött a 1260 évvel korábbitól.

Báhá’u’lláh, Akit akkor Mírzá Husayn ’Alí Núrí néven ismertek, jelen volt ezen a találkozón. Badashtban minden egyes hívőt új névvel illettek, és Táhírih is akkor kapta ezt a nevét Báhá’u’lláh-tól. A badashti konferenciát követően, minden hívő más és más városba indult a Hitet tanítani. Táhirih Irán északi részébe utazott, és ott vette ki részét a hittanításból. Híre oly mértékben terjedt, hogy a Hit ellenségei jutalmat tűztek ki a tartózkodási helyéről hozott információk fejében. Végül letartóztatták és bezárták Mahmúd Khán-i-Kalántar (a rendőrség vezetőjének) házában.

A Báb bátor követőinek egyikeként, híre mindenfelé elterjedt, és nap nap után csak özönlöttek az emberek, hogy találkozzanak vele abban a házban, ahol fogva tartották. Még hercegek is felkeresték. Megtiltották azonban a bábi nők látogatását. Ezért aztán voltak, akik takarítónőnek álcázva jutottak a házba megtudni, hogy jól van-e. Mások levelet írtak és abban tették föl kérdéseiket. Ezek a levelek az említett takarítónőkön keresztül jutottak el hozzá. Természetesen mindezt nem volt egyszerű megtenni. Zöldségkötegek, sajt és egyéb ételek közé rejtették a leveleket, és vitték el hozzá titokban. Mivel papírja vagy íróeszköze nem volt, a zöldségek nedveibe mártott körmével írta meg válaszait a csomagoló papírra. Miután elkészült a válasszal, ezeket a papírokat kidobta az ablakon, ahol a bábi nők összeszedték és elvitték őket a megfelelő személyekhez.

A kormány-hatóságok utasították Teherán magas rangú papjait, hogy találkozzanak Táhirih-vel, és cáfolják meg érveléseit, de hite erejétől és érvelése hatalmától mindannyian meghátrálni kényszerültek. Híre ment, hogy még maga a sah is megparancsolta, hogy vigyék őt a színe elé. Ott állt a sah előtt, ám félelemnek még csak nyoma sem látszott rajta. A sah megkérdezte:

– Hogyan lehetséges, hogy egy nő a te műveltségeddel és tudásoddal képes hinni efféle mozgalmakban?

Táhirih méltóságteljesen azt felelte:

– Ez nem egy mozgalom, hanem Isten legújabb vallása.

Ekkor a sah is belátta, hogy semmi sem lesz képes megváltoztatni Táhirih hitét. Dühösen parancsot adott elbocsátására. Az a szóbeszéd járta, hogy később a sah írt egy levelet Táhirih-nek és arra kérte, hogy tagadja meg hitét és menjen hozzá feleségül. Válaszként Táhirih egy verset költött és azt küldte el a sahnak:

Királyság, bőség és uralom, a te részed,
Kóborlás, balsors,
s a dervis szegénysége, az enyém.
Ha ama tisztség jó, légyen hát tiéd,
S ha e tisztség rossz, mégis vágyom utána;
Hát légyen az enyém, mi nékem jut.

A sah még soha egyetlen feleségében sem találkozott a Táhirih-ben rejlő tulajdonságokkal, pedig sokuk rendelkezett szépséggel és tökéletességgel, így aztán a sahban örökre megmaradt Táhirih rejtélyességének és makulátlanságának nagy hatása.

A fentiek után nem sokkal történt, hogy három esztelen fiatal bábi, akik megelégelték a hatóságok kegyetlenkedéseit és vérontását, rálőtt a sahra lovaglás közben, és megsebesítették. Az eset nyomban rettentő felzúdulást váltott ki. Ettől fogva a bábikat tömegével végezték ki. Már az is elegendő indok volt valaki kivégzéséhez, ha ellensége meggyanúsította, hogy bábi. A bábik e tömeges mészárlása páratlan a vallások történetében.

Ez idő alatt Máhmúd Khán-i-Kalántar elment Táhirih-hez és azt mondta:

– Kiengedlek innen, ha megtagadod a hitedet.
Táhirih azt felelte:

– Azt ne gondold, hogy életem védelmében meg fogom tagadni hitemet. Boldogan adom életemet Isten ösvényén. De te, Máhmúd Khán, jól figyelj arra, amit mondok. Ez a sah, akit oly nagy igyekezettel próbálsz szolgálni, és aki miatt ártatlan embereket gyilkoltatsz meg, nem hogy jutalomban nem részesít majd, de eljön a nap, amikor még kivégzésedre is parancsot ad. Próbáld fölismerni hát az igazságot, amíg nem késő, és hagyj föl Istennel szembeni ellenkezéseddel!

Máhmúd Khán kinevette Táhirih-t és távozott. Azon az éjjelen Táhirih szobájába hivatta Máhmúd Khán feleségét. Táhírih fehér selyemruhát viselt. A szobát tengernyi rózsa töltötte meg illatával. Azt mondta Kalántar feleségének:

– Készülődök a találkozásra az én Szeretettemmel. Nem tart már soká. Böjtöt kezdek, és meg nem töröm, amíg Szeretettem színe elé nem jutok.

Eztán búcsút vett vendégétől, és imádkozni kezdett a szobájában. Kalántar felesége ott állt a szoba bejáratánál, és hallgatta kiszűrődő hangját. Mikor a katonák megérkeztek, hogy elvigyék, ő készen állt és várta őket. Mielőtt fölült a lóra, e szavakat intézte Kalántar feleségéhez:

– El ne feledj. Boldogan emlékezz meg rólam, és légy tenmagad is boldog.

Majd fölült a lóra és a katonák kíséretében eltűnt az éjszaka sötétjébe.

A katonák egy kertbe vezették Táhirih-t. A fák közül nevetés hangja szűrődött ki. Néhány perc elteltével a részeg hivatalnokokhoz és katonákhoz érve leszálltak a lovaikról. Az egyik hivatalnok, aki részegségében még a lábán is alig tudott megállni, odaüvöltötte:

– Ne zavarjatok bennünket. Menjetek és akasszátok föl.

Táhírih-t a kivégzője a kert egyik szögletébe vitte, és egy zsebkendőt torkába tuszkolva oltotta ki életét. A testét behajították egy kútba, és földet és köveket dobáltak rá.

A bábik, sőt még a muszlimok közül is sokaknak élt az emlékezetében, mit is mondott Táhírih Mahmúd Khán-nak. Kilenc esztendő telt el Táhírih vértanúsága óta. Iránt éhínség sújtotta. Teheránban a kenyér hiánycikk lett. Asszonyok fosztogatták a boltokat, és a helyzet napról napra keservesebb lett. Egyszer, mikor Násiri’d-Dín sah éppen visszatérőben volt egy vadászatról, láthatta, amint asszonyok egy csoportja épp üzleteket fosztogat. Az asszonyok annyira ingerültek voltak, hogy még magát a sahot is alaposan megijesztették, aki aztán a palotába menekülve parancsot is adott a palota kapuinak bezárására. Ennek ellenére a kövekkel katonákra támadó asszonyok közül többen mégis bejutottak a belső udvarba.

Ekkor a sah fölment a palota tornyába és onnan kezdte távcsövén szemlélni az eseményeket. A sah ekkor a Teherán városáért felelős Mahmúd Khán-ért küldetett, hogy azonnal jelenjen meg előtte. A sah piros köpönyeget viselt, melyet úgy ismertek, mint „a düh köpönyegét”. Akkor viselte ezt a köpenyt, amikor büntetést kívánt kiróni valakire. Mahmúd Khán megérkezett és fölment a toronyba, ahol a sah már várt rá. A sah szidalmazta, amiért nem volt képes rendet tartani a városban. Mahmúd Khán azt mondta:

– Máris lecsillapítom őket.

Lement a toronyból és katonáival együtt rátámadt a palotába rekedt védtelen asszonyokra. Botjával jó néhány asszonyt súlyosan megsebesített. Ezt látva a sah csak még dühösebb lett. Ismét maga elé parancsolta és ezekkel a szavakkal szidalmazta:

– Ha így bánsz az emberekkel az én jelenlétemben, vajon mit csinálsz velük, ha nem látom?

Mahmúd Khán látta a sah dühét, és megrettent. A sah azt kiáltotta:

– Botozzátok meg.

A szolgák nyomban a földre teperték, és botozni kezdték. Majd a sah így folytatta dühösen:

– Vágjátok le a szakállát! – Aztán pedig kötélért kiáltott. Azon nyomban hozták is a kötelet, és a nyaka köré tekerték. Az ítélet-végrehajtó lábával leszorította mellkasát, és a nyakára hurkolt kötelet addig húzta, amíg az elítélt meg nem halt. Később levették róla ruháit, kötelet hurkoltak a lába köré és tetemét végigvonszolták az utcákon. Végül mezítelen testét fejjel lefelé lógatták le egy póznáról. Három napon át volt teste így felakasztva a nyilvánosság előtt. Ekkor családja váltságdíjat fizetett, hogy elvihessék a testet. Ily módon teljesedett be Táhírih jövendölése, és kapta meg büntetését tetteiért Mahmúd Khán.

19.
_____________
Vakmerőség és bátorság gyermekkorban
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Nyilvánvaló, hogy amíg az emberek nem iskolázottak, amíg a közvélemény nem összpontosul helyes irányba, amíg a kormányzati hivatalnokok, az egészen alacsony beosztásúak is, meg nem szabadulnak a korrupció legcsekélyebb maradványaitól is, addig egy ország nem kormányozható megfelelően.”

Secret of Divine Civilization, p.19

Bahá’u’lláh gyermekkorában egy kormányzati tisztviselő három alkalommal is ellátogatott Bahá’u’lláh édesapjának, Mírzá Buzurg-nak a házába, és igen nagy pénzösszegeket követelt. Ezek az összegek messze meghaladták azt, amit Mírzá Buzurg-nak fizetnie kellett volna. Mivel az iráni kormányzat abban az időben kíméletlen és zsarnokoskodó volt, a hivatalnokok maguk is kíméletlen zsarnokok voltak, miközben a kormányzat semmit sem tett megfékezésükre.

Az Áldott Szépséget nagyon elszomorította a hivatalnokok becstelen bánásmódja, és bár még csak nyolc esztendős volt, édesapja engedélyét kérte, hogy elmehessen Teheránba a sahhoz és panaszt tehessen. Mírzá Buzurg hozzájárulását adta az utazáshoz. Bahá’u’lláh lóháton jutott el Teherán-ba. Érkezése után a sah és miniszterei előtt bizonyította, miként jártak el igazságtalanul a hivatalnokok, és hogy a kormány által meghatározott összegnél mennyivel több pénzt csaltak ki édesapjától. Bahá’u’lláh nagyszerűsége és ékesszólásának ereje lenyűgözte a sahot és minisztereit. A sah elismerte a hivatalnok igazságtalanságát, és megparancsolta a pénz visszaszolgáltatását. Bahá’u’lláh két nap alatt tette meg az amúgy tíznapnyi utat hazafelé, a hivatalnokot pedig elbocsátották állásából.

20.
_____________
Mennyit ér a világ?
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Ne teljék kedvetek dolgaitokban; ma éjjel még tieitek, ám holnap már más bírja azokat. Emígyen figyelmeztet titeket Ő, Aki a Mindenek Tudója, a Mindenről Értesült. … Életemre! Sem a hatalmasok pompája, sem a gazdagok kincse, sőt még az istentelenek hatalma sem maradandó. Minden elenyészik, az Ő egyetlen szavára. Mert Ő Mindeneknél Hatalmasabb, a Mindeneknek Parancsoló, a Mindenható.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásiaból, 71:3

Bahá’u’lláh gyermekkorában történt, hogy édesapja Bahá’u’lláh egyik idősebb bátyjának nagy esküvőt rendezett. Abban az időben az volt a szokás, hogy ilyen alkalmakkor hét napon át ünnepeltek. Az ünnepség utolsó napján bábszínházi előadás is szerepelt a programok között. Az előadáshoz sátrat emeltek az udvar közepén, és különböző ruhákba öltöztetett, embert formázó bábfigurákat készítettek.

A bábuk egyike, egy városi kikiáltót formázó figura, előlépett és kihírdette az összegyűlteknek, hogy a király hamarosan megérkezik és mindenki készüljön az üdvözlésére. Így aztán a báb-miniszterek, báb-udvaroncok és báb-kakatonák sokadalma, mind fölsorakozott diszes öltözetükben a király fogadására. Belépett a király, fején koronájával fenséges öltözetben, majd helyet foglalt a trónon. Az őrség tagjai közül néhányan megfújták a trombitákat, mások lövéseket adtak le, mire füst töltötte meg a sátrat. Amint a füst fölszállt, egy tettenért tolvajt hoztak a király színe elé. A király parancsot adott lefejezésére. A hóhér levágta a bábu fejét, és valamilyen korábban készített pirosas folyadék bugyogott ki a bábfigurából. Váratlanul hírt hoztak arról, hogy lázadás tört ki az egyik határvidéken. A sah azonnal csapatokat küldött, hogy leverjék a fölkelést, majd pedig ágyúlövések zaja hallatszott a háttérből.

Bahá'u'lláh, Aki Maga mesélte el ezt a történetet, azt mondta róla:

„Gyermekként, Engem igencsak elgondolkodtatott, miféle rendszer is az, ahol egy ekkora király, ekkora hatalommal és dicsőséggel, ilyen palotával, és mindezekkel a miniszterekkel és katonákkal, egyszercsak háborúskodás és csatározás eszközeihez folyamodik. Amint az előadás véget ért, elkezdték lebontani a sátrat, és egy ember jött elő a paraván mögül kezében egy dobozt tartva. Azt mondta, hogy mindaz, amit láttunk, a király, a hercegek, a miniszterek pompája és hatalma, és az egész zenebona és kavalkád mind ott volt abban a dobozban. Attól a naptól kezdve a földi élet és az evilági dolgok Számomra ehhez az előadáshoz lettek hasonlátossá, mely végső soron éppúgy egy dobozban végződik, csakhogy azt sírhelynek hívják.”

21.
_____________
Szembeszegülés
Bahá’u’lláh azt mondja:

„E Kinyilatkoztatás hajnalhasadásától kezdődően az önzés megtestesítői kegyetlenséghez és elnyomáshoz folyamodván törekedtek az isteni megnyilvánulás Fényének kioltására. Ám Isten, kezeiket visszatartva, láthatóvá tette ezt a Fényt az Ő korlátlan hatalma által, és védelmezte azt az Ő erejével, mígnem a földet és a mennyet bevilágította fényességével és ragyogásával. Dicsőség Őnéki minden körülmények között.”

Tablets of Bahá’u’lláh, p.33, Tarázát

Bahá’u’lláh útban Shaykh Tabarsí erődje felé, az erőd környékén található kis falucskába, Níyálába érkezett. Az erődben Mullá Husayn és Quddús valamint 313 bábi védekezett. Az erődöt nagy számú fölfegyverzett katona és lakos ostromolta. A támadóknak volt ágyúja, puskája és kardja, sőt még fejszékkel, íjjakkal és nyilakkal is föl voltak fegyverkezve. A katonák arra akarták kényszeríteni a Báb követőit, hogy hagyják el Hitüket, de a hívők soha nem tettek volna ilyet, és készen álltak, hogy kiállják a legborzasztóbb megpróbáltatásokat is.

Amikor Mírzá Táqi Khán, Ámul kormányzója meghallotta, hogy Bahá’u’lláh úton van a hívők megsegítésére az erődbe, nagy számú katonát küldött elfogatására és letartóztatására. A katonák éjféltájban érkeztek Bahá’u’lláh szálláshelyére és bekerítették. Tizenkét katona vitte Bahá’u’lláh-t Ámulba. Rövid időn belül egybegyűlt a városi papság és egy kíváncsiskodókból álló tekintélyes tömeg. Mindannyian követelték Bahá’u’lláh kivégzését, ám Mírzá Táqí Khán vonakodott ezt megtenni. A város lakóinak lecsillapítása érdekében utasítást adott Bahá’u’lláh basztinádóval való büntetésére (botozzák meg a talpán). Eztán elrejtette Bahá’u’lláh-t. ’Abbás Qulí Khán, a kormányzó nagybátyja, aki jól ismerte Bahá’u’lláh-t, levelet írt Mírzá Táqí Khán-nak, amiben arra kérte, hogy Bahá’u’lláh-nak semmi bántódása ne essen, csak akadályozzák meg, hogy eljusson az erődbe. Bahá’u’lláh-t ekkor átvitték Bandargaz-ba. A kormányzó katonái nagy tiszteletet tanúsítottak Iránta. Hamarosan azonban Muhammad sah Bahá’u’lláh megöletésére utasította minisztereit. Amikor ez az uralkodói határozat megérkezett, a katonák nagyon megrémültek. Éppen egy orosz hadihajó horgonyzott a közeli kikötőben. A legénység is tudomást szerzett erről a határozatról. Néhányan közülük Bahá’u’lláh szent színe elé járultak és könyörögve kérlelték, hogy menjen a hajójukra, hogy biztonságban legyen. Az Áldott Szépség azonban nem fogadta el az ajánlatukat, hanem egyedül akart szembenézni a nehézségekkel és veszéllyel. A következő napon azonban egy futár érkezett a katonák vezetőjéhez, és egy levelet nyújtott át neki. Amikor az fölbontotta a levelet, örömmel fölkiáltott:

– Muhammad sah meghalt!

E hír hallatán ünnepelni kezdtek az emberek, és sokan felismerték, hogy a sah Bahá’u’lláh megöletésére kiadott parancsával a saját halálát idézte elő.

22.
_____________
A küzdelmes utazás
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„… a Szentséges Szépség (Bahá’u’lláh) száműzetése vezetett isteni Kinyilatkoztatása fényének elterjedéséhez a világ minden táján.”

Selection from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.222

Lady Blomfield, aki az alábbi utazásról szóló beszámolót a Legszentebb Levél-től (Bahá’u’lláh legidősebb leányától) hallotta, a következőképpen mesélte el:

„Miután kiengedték Bahá’u’lláh-t a teheráni Síyáh-Chál (Fekete Verem) börtönből, abba a kis házba jött haza, ahol akkor éltünk. Bahá’u’lláh bebörtönzése előtt igen tehetős volt. Az iráni kormány elkobozta valamennyi előkelő és pompás házát mind Teheránban, mind pedig Mázindarán-ban.

Az emberek ezek után kifosztották a házakat, és szinte az összes értéket széthordták. Számunkra mégis a legfontosabb Édesapánk szabadsága volt, és az Ő jelenléte körünkben. Bahá’u’lláh távolléte megfosztott bennünket a türelemtől és nyugalomtól. Kiszabadulása abból a sötét és undorító börtönből leírhatatlan boldogságot és örömöt hozott. Ó, amikor megláttuk a láncok és bilincsek okozta sérülések nyomait Édesapánk nyakán és lábain, szomorúság és keserűség töltötte el egész lényünket. Keservesen sírtunk. Ám a mi szeretett Édesapánk azt mondta, hogy az Isten ösvényén elszenvedett nehézségek és megpróbáltatások az emberi boldogság és öröm legfőbb forrásai. Ezekkel a Szavakkal enyhítette szomorúságunkat, és megnyugvással és megbékéléssel töltött el bennünket. A börtön rémséges körülményeiről semmit sem említett meg, mivel tudta, hogy nem bírnánk elviselni.

Az iráni kormány parancsba adta Bahá’u’lláh száműzését Iránból azzal, hogy soha többé nem léphet szülőföldjére. Csupán tíz nap állt rendelkezésünkre, hogy fölkészüljünk az utazásra. A mi kedves édesanyánkat teljesen lekötötte Bahá’u’lláh végtelen odaadással történő ápolása és szolgálata, mígnem állapota valamelyest jobbra fordult. Magunknak kellett fedeznünk az utazás költségeit, így kedves édesanyánk eladta ékszereinek még megmaradt néhány darabját, hogy egy kis pénzhez jussunk.

Már az utazásra történő felkészülésünk közben beköszöntött a tél. ’Abdu’l-Bahá akkor nyolc esztendős volt, én hat, Mírzá Mihdí pedig kettő. A hosszú utazás abban a hideg télben szinte a biztos halált jelentette volna egy kétéves csecsemő számára. Kénytelenek voltunk hát a nagymamám gondjaira bízni, annak ellenére, hogy rendkívül aggasztotta édesanyámat a csöppségtől való elválás. Az indulás napján a nagymamám volt az egyetlen, aki eljött, hogy búcsút vegyen tőlünk. A barátok és a rokonok nem jöhettek a közelünkbe, mert az az emberek és a kormánytisztviselők zaklatását vonta volna maga után. Kitaszítottak bennünket az országból, mert egy új vallásunk volt.

A rendkívüli hideg és az erőteljes szél nagyon megnehezítette az előrehaladást. Mindent hó borított. Többször is előfordult, hogy nem akadt pihenésre alkalmas meleg, kényelmes szállás, s ilyenkor nem volt más választásunk, mint bármiféle menedék nélkül átkínlódni az éjszakát a metsző sivatagi hidegben. ’Abdu’l-Bahán csak egy vékony réteg ruha volt. Időnként lóháton, míg máskor gyalogosan tette meg az utat. Előfordult, hogy Áqá Ridá Qannád cipelte a nyakában. A fáradság és fagyások nyomai nyilvánvalóak voltak drága kis testén, de úgy tett, mintha legteljesebb kényelemben és jól érezné magát. Az utazás során a lábát ért fagyások később örökös problémákat okoztak Neki egész életében.

Szerető édesanyánk mindenkinek gondját viselte. Egyetlen pillanatig sem pihent meg az ételek elkészítése és a ruhák mosása közben. Kezei sajogtak a hideg vizes mosásoktól, de soha egyetlen panaszszót sem ejtett ki a száján; ellenkezőleg, mindenkor az öröm és támasz forrása volt mindenki számára.”

23.
_____________
Tudatlanság
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Nézd, amint e Törvénykorszakban a semmirekellők és ostobák beképzelték, hogy olyan eszközökkel, mint öldöklés, fosztogatás és száműzetés, ki tudják oltani a Lámpást, melyet az Isteni hatalom Keze gyújtott meg, vagy képesek elsötétíteni az örök ragyogás Napcsillagát. Mennyire nem látszanak tudatában az igazságnak, hogy ilyen megpróbáltatások csak olaj e Lámpás lángjára! Ez Isten átformáló ereje. Ő megváltoztat, amit csak akar; Néki valóban hatalma van mindenek felett.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 29:5

Bahá’u’lláh bagdadi tartózkodása alatt, Mírzá Buzurg Khán volt az iráni kormány képviselője ebben a városban. Ez az ember mindent elkövetett, hogy bajt hozzon Bahá’u’lláh-ra. Hosszú időn keresztül próbálta az iraki kormányt Bahá’u’lláh ellen uszítani. Az iraki kormány azonban ismerte Bahá’u’lláh jellemét és viselkedését, így aztán nem hallgatott Mírzá Buzurg Khán üres fecsegésére. Miután a kormány válaszában csalódnia kellett, úgy döntött, inkább Bagdad lakosságának ellenszenvét próbálja felszítani Bahá’u’lláh ellen. Amerre csak járt, hazugságokat terjesztett Bahá’u’lláh-ról, ám végül ez sem járt eredménnyel. Noha Bagdad akkoriban nem volt biztonságos város, és tolvajok, haramiák garázdálkodtak mindenfelé, Bahá’u’lláh soha nem fogadta el, hogy testőr kísérje. Egyszer előfordult, hogy néhány ember belekötött, mire Ő olyan hangon kezdett beszélni hozzájuk, hogy azok inkább meggondolták magukat és odébbálltak.

Amikor Mírzá Buzurg Khán felismerte, hogy cselszövései nem hoznak eredményt, elhatározta, megöleti Bahá’u’lláh-t. Élt akkoriban Bagdadban egy Ridá Turk nevű ember. Mírzá Buzurg Khán száz Tuman-t (perzsa pénzt) adott neki, valamint egy lovat és két puskát, hogy ölje meg Bahá’u’lláh-t. Arra is ígéretet tett, hogy a rendőrség nem fogja letartóztatni a gyilkosságért. Egy napon, amikor Bahá’u’lláh a közfürdőbe ment, Ridá Turk a nyomába eredt. Ám amint szembe találta magát Bahá’u’lláh-val, bármennyire is próbálta, nem tudta magát rávenni, hogy megölje. Később Ridá Turk így idézte föl a történteket:

– „A Bahá’u’lláh-ban megtestesülő rendkívüli erő megállított szándékomban, hogy megöljem Őt. – Majd így folytatta: – Amikor másodszor is megkíséreltem a merényletet, vártam, hogy elhaladjon mellettem. Ő és bátyja, Mírzá Músá Kalím úton voltak hazafelé, amikor puskával a kezemben útját álltam, de amint a szemébe néztem, annyira megrettentem, hogy a puska is kiesett a kezemből. Annyira féltem, hogy mozdulni sem bírtam. Bahá’u’lláh odafordult Jináb-í-Kalím-hoz és így szólt:

– Add vissza neki a puskáját, és mutasd meg az otthonába vezető utat. – Eztán tovább folytatta útját.”

24.
_____________
A csoda
Bahá’u’lláh azt mondja:

„’Föld és menny Engem be nem fogadhat; ami egyedül befogadhat Engem, az annak a szíve, aki hisz Bennem, és hűséges az Ügyemhez.’ Az emberi szív, mely Isten fényének befogadója és a Mindenek Felett Irgalmas kinyilatkoztatásának székhelye, mily gyakran tévelyedett el Attól, Ki e fény Forrása és e Kinyilatkoztatás Forráskútja. A szív konoksága az, mely eltaszítja azt Istentől, és arra ítéli, hogy távol legyen Tőle.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 93:5

Nem sokkal azután, hogy Bahá’u’lláh Irakba érkezett, az emberek, akik fölismerték szellemi nagyságát, keresték társaságát, s így mindenféle tájakról érkeztek vendégek áldott otthonába. A város befolyásos emberei, utazók és a hívők valamennyien égtek a vágytól, hogy Színe elé járulhassanak. Az iráni sah és az ellenséges vallási elöljárók azt gondolták, hogy Bahá’u’lláh száműzésével Isten Ügye is majd feledésbe merül, azonban ennek éppen az ellenkezője történt. Bahá’u’lláh hírneve és befolyása egyre növekedett, és még perzsa hercegek is önként vállalták az Irakig tartó hosszú út megpróbáltatásait, csakhogy Bahá’u’lláh-val találkozhassanak. Ezek a látogatások, és az Áldott Szépség egyre növekvő hírneve a féltékeny papság hangos tiltakozását váltotta ki:

– Ó, emberek! Fel kell állnunk, hogy megvédjük az iszlám vallását, és el kell pusztítani azokat az embereket!

Hamarosan a papság összegyűlt, hogy megvitassák, miként is gördíthetnének akadályokat Bahá’u’lláh útjába. Még a másik városban lakó vezetőjüket (Shaykh Murtidá Ansárí-t) is meghívták, hogy tanácskozzon velük. Amikor az megérkezett és rájött szándékaikra, visszautasította, hogy csatlakozzék a Bahá’u’lláh elleni összeesküvéshez, és még csak a megbeszélésükön sem volt hajlandó részt venni. Shaykh Murtidá Ansárí azt tanácsolta nekik, hogy ahelyett, hogy bajt kevernének, inkább válasszanak ki valakit maguk közül, küldjék el Bahá’u’lláh-hoz azzal a kéréssel, hogy tegyen egy csodát. Amennyiben eleget tesz a kérésnek, mindenkinek el kell azt fogadnia, máskülönben pedig hagyják a dolgot annyiban. A papság számára ez elfogadható javaslatnak tűnt, és el is döntötték, hogy Mullá Hasan-i’Amú-t küldik Bahá’u’lláhhoz, hogy előterjessze kívánságukat.

Azon a napon, amikor Mullá Hasan-i’Amú megérkezett Bagdadba, épp néhány előkelőség tartózkodott Bahá’u’lláh társaságában. Abban a pillanatban, hogy Mullá Hasan megpillantotta az Áldott Szépséget, megfeledkezett küldetéséről, és csak csöndesen egy sarokban meghúzva magát nagy áhítattal hallgatta beszédét. Bahá’u’lláh váltott vele is néhány szót, és érdeklődött látogatása céljáról. Ő a kérdésre így felelt:

– A hittudósoknak nincsenek kétségei tudásod és ékesszólásod felől, de ezek mégsem elegendők számukra. Ha valamilyen csodát teszel, akkor mindegyikük hisz majd Neked.

Bahá’u’lláh erre azt válaszolta:

– Mondd meg a hittudósoknak, hogy Isten Ügye nem holmi színielőadás, hogy bárki is csodákat várjon tőle. Mégis, kiválaszthatnak egy csodát, de írják le azt, és zárják le bélyegzőikkel és pecsétjeikkel, hogy ha egyszer a csoda megtétetik, ne legyen számukra más kifogás. Majd akkor küldök valakit, és lehetővé teszem, hogy bármilyen csodát, amit csak akarnak, megtegyen.

Ekkor Mullá Hasan ’Amú, aki igen nagy tiszteletnek örvendő férfi volt, leborult és megcsókolta Bahá’u’lláh köpenyének szegélyét, majd hálásan és megelégedetten távozott Bahá’u’lláh-tól.

Az egész papság Kázimayn-ban gyülekezett és várta Mullá Hasan megérkezését. Visszatérése után elmesélt mindent, amit látott és hallott. Amikor a papság rádöbbent, hogy Bahá’u’lláh kész megtenni, amit kértek, igencsak kényelmetlenül kezdték érezni magukat. Némi eszmecsere után arra a következtetésre jutottak, hogy amennyiben a csoda megtörténik, nem lesz indokuk a további ellenállásra, és mivel nem akarták elfogadni Bahá’u’lláh-t Prófétaként, inkább meggondolták magukat, és úgy döntöttek, mégsem kérik a csodát. Az összejövetel után Mullá Hasan-i’Amú sokaknak elmesélte Bahá’u’lláh-val való találkozásának történetét, és a papság félelmét és gyávaságát, ami igen nagy szégyent hozott rájuk.

25.
_____________
Megnyugvás
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Légy megbékélt, odaadó és vonzó. Tisztítsd meg szívedet minden mástól Bahá szeretetén kívül. Ilyen volt a Hozzá közel állók állapota, ilyen pozícióra vágyakoztak a szent lelkek.”

Tablets of ’Abdu’l-Bahá, vol.2, p.363

Hájí Muhammad Táqí Nayrízi a Báb egyik tanítványa volt. Mielőtt követőjévé vált, nagy vagyonnal és befolyással rendelkező férfiú volt. Az emberek oly mértékben megbíztak benne, hogy ékszereiket és pénzüket bízták rá, amiért nyugtát kaptak. Ezeket a nyugtákat pedig úgy cserélgették egymás között, mintha csak pénz lett volna. A Báb Küldetésének kijelentése után Vahíd ellátogatott Nayríz-ba, és hirdette az emberek közt a Báb kinyilatkoztatását. Hájí Muhammad Táqí bábi lett, és mivel gazdag volt, úgy döntött, hogy vagyonát a Báb szolgálatának ösvényén használja. Nayríz kormányzója, Zaynu’l-Ábidín aggódni kezdett, amiért az emberek oly nagy érdeklődést mutattak az új vallás és Vahíd iránt. A hadsereg segítségéhez fordult, hogy végérvényesen leszámoljon a bábik ottani csoportjával. Nayrízen kívül volt egy régi erőd. Amikor a katonák rátámadtak a bábikra, ők ebbe az erődbe menekültek és itt készültek föl az összecsapásra. A bábik kitartóan védekeztek és a katonák nem sok sikerrel jártak. Végül a kormányzó fölismerte, hogy erőszak alkalmazásával semmit sem ér el. Megesküdött a Koránra, majd kézjegyével és pecsétjével el is látta, hogy a tanítványoknak nem esik bántódása, ha elhagyják az erődöt. Vahíd tudta, hogy a kormányzó hazudik, de a Koránnal szembeni tisztelete jeléül elfogadta az ajánlatot. Amikor kijöttek az erődből, majd mindannyian vértanúhalált haltak. A kormányzó néhányukat életben hagyta, s csak kegyetlen kínzások után végezte ki őket. Ez az eset pontosan tíz nappal a Báb tábríz-i vértanúsága előtt történt.

Hájí Muhammad Táqí egyike volt azoknak, akiket a kormányzó életben hagyott. Nayríz kormányzója tudott róla, hogy Hájí Muhammad Táqí segítette a bábikat és élelmet küldött nekik. Emiatt a kormányzó elkobozta a Hájí házát valamint összes ingóságát, Hájí-t magát pedig bebörtönözte. A kormányzó parancsára minden nap odavitték a kormányzó házába és belevetették a medencébe. Néhányan ezek után hosszú botokkal ütlegelték. A kormányzó utasítására addig ütötték, amíg a víz vérétől pirosra nem színeződött körülötte. Ezután visszavitték a börtönbe, majd a következő napon megismételték a verést. Hájí Muhammad Táqí végtelen nyugalommal és higgadtsággal tűrte a kínzást, és soha nem panaszkodott.

Egy nap a kormányzó feleségének volt egy álma, melynek hatására arra kérte a férjét, hogy azonnal engedje szabadon Hájí Muhammad Táqí-t. A kormányzó nem tett eleget a kérésnek. Felesége erre úgy döntött, hogy titokban megszervezi kiszabadítását. Egyik éjszaka nagy erőfeszítések árán sikerült őt és egy rabtársát szamárháton Hírátba küldenie. Hírát a Nayríz-i kormányzóság fennhatóságán kívül esett, így itt biztonságban voltak.

A kínzások miatt Hájí Muhammad Táqí egészsége úgy meggyengült, hogy Hírát elöljárója végül megszánta. A két bábit saját házába vitte és gondozta őket, amíg föl nem épültek. Gyógyulásuk után Hájí Muhammad Táqi Yazdba sietett.

Eltelt néhány esztendő. Hájí Muhammad Táqínak a fülébe jutott, hogy Bahá’u’lláh-t Irakba száműzték, és Bagdadban tartózkodik. Hájí Muhammad Táqí folytatta az emberek Hitre vezetését, mely eredményeképpen megint csak bajba került. Ez alkalommal annyira megverték, hogy már szinte járni sem tudott. Nagy nehézségek árán kivonszolta magát a városból, majd egy folyó partján a kimerültségtől összeroskadva elaludt. Ő maga így számolt be az esetről:

– „Míg aludtam, Bahá’u’lláh-ról álmodtam. Bár még soha sem láttam, bizonyos voltam benne, hogy Őt Magát látom. Tudtam, hogy Ő Bagdadban van. Álmomban a lábaihoz rogytam, és Ő így szólt hozzám:

– Azért óvtalak meg, hogy élhessél. Ne keseregj. Gyere Hozzám Bagdadba

Én erre ezt feleltem:

– Nincs se pénzem, sem pedig gyalogolni nem vagyok képes ebben az állapotban.

Ő azonban azt felelte:
– De van bizodalmad.
– Mindig is volt bizodalmam – feleltem Neki.

A következő pillanatban fölébredtem. Meglepetten láttam, hogy egy karaván épp ugyanennek a pataknak a partján állt meg pihenni. A karavánt emberek sokasága kísérte gyalogosan. Ekkor rájöttem, hogy ez a karaván Kírmánból Karbilába tart és zarándokúton van. Közben valaki kilépett egy sátorból, felém jött és megszólított:

– Gyere velem!

Nem ismertem az illetőt, így csak csodálkozva álltam tovább. Erre az idegen megismételte a hívását:

– Gyere velem!

Követtem hát, és beléptem a sátorba. A sátorban ülő emberek közül felállt egy szelíd tekintetű férfi, majd hellyel kínált maga mellett. Azt mondta:

– Múlt éjjel Husayn imámot láttam álmomban. Gondjaimra bízott egy embert, aki terád hasonlított, és azt mondta, hogy ennek a Hájínak viseljem gondját, míg Karbilá-ba nem érünk.

A karavánútnak indult, és ez az ember végtelen vendégszeretettel gondoskodott rólam, és egyre csak azt ismételgette:

– Az imám mutatott meg téged nekem, és figyelmeztetett, hogy jól viseljem gondodat.

Legnagyobb meglepetésemre, még a nevemet sem kérdezte meg. Egyszerűen csak vendégül látott. Így jutottam el hát Bagdadig a legnagyobb kényelemben és boldogságban. Itt aztán köszönetet mondtam és búcsút vettem kísérőmtől:

– Ezen a helyen elválok tőled – mondtam.

– De hisz’ a vendégem kell legyél egészen Karbíláig – felelte, majd kérdően rám nézett.

– Ugyanaz az áldott Személy, Aki hozzád jött el álmodban és a te gondjaidra bízott, az én álmomba is eljött, és Bagdadba hívott. Így hát Bagdadban maradok.

Hirtelen a férfi arcának színe megváltozott és bocsánatkérően azt mondta:

– Az igazat megvallva Husayn imám az én álmomban is azt mondta, hogy Bagdadba hozzalak.

Végül szívélyes búcsút vettünk egymástól és elváltak útjaink.

Amikor Bahá’u’lláh színe elé járultam, pontosan ugyanazt a Személyt láthattam saját szemeimmel, Aki álmomban is megjelent. Mindvégig az Ő jótéteményei záporoztak rám.”

26.
_____________
A szavak hatása
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Ő, Ki az Igazság Hajnala, kétségtelenül képes megmenteni csökönyös lelkeket ilyen távollétből és késztetni őket, hogy Udvarához közeledjenek és Színe elé jussanak. „Ha a te Urad úgy akarta volna, akkor egyetlen közösséget rendelt volna el.” (Korán 11:118) Az Ő célja azonban, hogy a tiszta lelkűeknek és önzetlen szívűeknek lehetővé tegye, hogy saját benső erejükből emelkedjenek fel a Legnagyobb Óceán partjaihoz, és hogy ezáltal azok, kik a Mindenek Felett Dicső Szépségét keresik, megkülönböztessenek és elválasztassanak a csökönyösektől és romlottaktól.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 29:2

Amikor Bahá’u’lláh és követői Bagdadból Konstantinápolyba tartottak, félúton jártak, amikor egy faluba érkeztek. Midőn egy kis pihenőt tartottak egy állatkereskedő kért engedélyt, hogy csatlakozhasson a száműzöttek csoportjához. Bahá’u’lláh megengedte, hogy az ember melléjük szegődjön. Amikor eljött az éjszaka, Bahá’u’lláh mindenkit figyelmeztetett, hogy ne a csoporttól távol térjen nyugovóra, mivel sok volt arra az útonálló és a tolvaj. Az ember nem fogadta meg a tanácsot, és a csoporttól távol aludt el. Éjfél körül a tolvajok ellopták három szamarát. Reggel, amint a csoport indulni készült, az embernek sikerült odajutnia Bahá’ulláh-hoz, és könyörögni kezdett Hozzá:

– Könyörgöm Hozzád, hogy szerezd vissza a szamaraimat, mert tudom, hogy Néked Hatalmadban áll megtalálni őket.

Bahá’u’lláh magához hívta az őket kísérő őrség vezetőjét:

– Meg kell találnotok és vissza kell adnotok ennek az embernek a szamarait – mondta a katonának.

A tiszt azon nyomban a falu polgármesteréért küldetett és utasította, hogy kerítsék elő a szamarakat. A polgármester így szólt:

– Mi figyelmeztettük ezt az embert, hogy ne szakadjon le a csoporttól, és ne aludjon távol a többiektől, mert sok errefelé a tolvaj, de nem hallgatott ránk. Ne minket hibáztassanak. Ráadásul, a szamarakat megtalálni képtelenség. Nemrégiben pontosan ugyanitt raboltak el egy nagy szállítmány selymet, ami ’Umár pasa, Bagdad kormányzójának volt a tulajdona, és aki rengeteg katonát küldött a selyem előkerítésére, de bármennyire is kutattak utána, meg mégsem találták. Most pedig azt várják tőlünk, hogy szamarakat találjunk meg?

Bahá’u’lláh erre azonban így felelt:

– Umár pasa szavának csak a saját területén van foganatja, ám, amit Én mondok, annak meg kell történnie. Mindeddig egy szót sem ejtettem ki, ami be nem teljesült volna. – Eztán az őrség tisztjéhez fordult és így folytatta – Menjetek Márdín erődjébe a polgármesterrel együtt. Az utazók csoportjával pedig követni fogunk benneteket.

Márdín közelében, annak kapuin kívül volt egy hatalmas kert, melyet Paradicsomnak hívtak. Bahá’u’lláh ott szállt meg nyolc napra. Ez idő alatt a város valamennyi előkelősége látogatást tett az Áldott Szépségnél. Az Áldott Szépség elmondta nekik, hogy a kertbe látogatásának egyetlen oka az, hogy megtalálják az állatkereskedő szamarait, mert ígéretet tett neki, hogy előkeríti azokat. Az előkelőségek, semmi esélyt sem látva a szamarak megkerülésére, mentegetőzni kezdtek.

– Ez a tolvajok otthona, és ami egyszer elvész, soha többé nem kerül elő. Viszont odaadhatjuk a szamarak árát a tulajdonosuknak, hogy megelégedjék.

Az Áldott Szépség erre csak annyit felelt:

– Mégha mindegyikőtök egyenként akár száz Lírát is adna, akkor sem fogadnám el. Úgy kell történnie, ahogyan azt kijelentettem. Ezeket a szamarakat meg kell találni. Nos, amennyiben ti nem találjátok meg őket, Konstantinápolyt fogom tájékoztatni, és kérni, hogy oldják meg ők ezt a problémát.

Amint az előkelőségek meghallották ezeket a szavakat, nem láttak más lehetőséget, mint egyenként elküldeni néhány lovast a környékbeli térségekbe a szamarak fölkutatására. A lovasok négy nap alatt járták be az amúgy nyolc napos utat; megtalálták és visszahozták a szamarakat. Amikor a tulajdonos meglátta az állatokat, rendkívül megörült és igen hálás volt. Ezután elbocsátották, és útnak indult. Ekkor Bahá’u’lláh megjutalmazta a katonákat és a lovasokat, majd elhagyta Márdír-t. Idővel ez a történet híressé vált, hisz az emberek csodálkozva tűnődtek el azon, hogy Ki is lehetett ez a perzsa férfi, és miféle hatalommal rendelkezett, amivel előkerítette és visszaszolgáltatta tulajdonosának a lopott jószágokat – olyan feladatot oldott ezzel meg, amivel szemben a polgármester és a kormányzó is tehetetlennek bizonyult.

27.
_____________
Mi válik az ember hasznára?
Bahá’u’lláh azt mondja:
„Ó, szellem fia!

Ne kérd Tőlem azt, amit nem tartunk kívánatosnak számodra, hanem elégedj meg azzal, amit neked szántam, mert ez az, ami hasznodra válik, ha megelégszel vele.”

Rejtett Szavak, Arab 18.

Bahá’u’lláh Konstantinápolyból Drinápolyba történő utazása során, az utazók csoportjának kíséretében volt egy ember, akit ’Alí Big Yúzbáshí-nak hívtak. ’Alí Big alacsony beosztásban szolgált a katonaságnál. Katonai szolgálata teljes időszaka alatt változatlan maradt a rangja, és még csak a leghalványabb reménye sem volt arra, hogy valaha előléptessék. Amikor az utazás végén Drinápolyban Bahá’u’lláh elé járult, hogy elköszönjön Tőle, azt mondta:

– Mindig is szerettem volna magasabb rangot elérni, de mivel iskolázatlan voltam, ez lehetetlen volt számomra. Tudom, ugyanakkor, hogy amennyiben Te Szentséged úgy kívánná, előléptetnének.

Bahá’u’lláh biztosította az előmenetelről. Néhány nappal később ’Alí Big visszatért, hogy köszönetet mondjon Bahá’u’lláh-nak, mivel főtiszti rangra nevezték ki.

Valamivel később ’Alí Big egy még magasabb rang után kezdett sóvárogni, de tudta, hogy a katonaságnál soha nem adnának magasabb beosztást olyan személynek, mint ő. Ezért aztán ismét Bahá’u’lláh elé járult és azt mondta:

– További előléptetést szeretnék, de tudom, hogy ez lehetetlen, ám ha Te Szentséged szeretné úgy, akkor megtörténhetne.

– Rendben van – egyezett bele Bahá’u’lláh.

’Alí Big boldogan távozott azzal a biztos tudattal, hogy Bahá’u’lláh hozzájárulásával előléptetésben lesz része. Hamarosan ’Alí Big örömtől duzzadó mellel tért vissza, és kitüntetés díszelgett az egyenruháján. Mindenfelé eldicsekedett vele:

–E kitüntetést az Áldott Szépségtől kaptam – mondogatta.

Telt, múlt az idő és ’Alí Big megint további előléptetésen kezdett tűnődni. ’Alí Big ekkorra már megöregedett, és most már pasa (kormányzó) szeretett volna lenni. Amikor Bahá’u’lláh elé járult és további előléptetést kért, Bahá’u’lláh így felelt neki:

– Ó, ’Alí Big! Mit gondolsz, mennyi ideig élhet egy ember ebben a világban? Néhány nappal később ’Alí Big eltávozott ebből a halandó földi világból.

28.
_____________
Az Isteni Hatalom
Bahá’u’lláh azt mondja:

„A Legmagasabb Tolla mindenkor és minden körülmények között örömmel és gyengéden emlékezett meg Szeretteiről, és intette őket, hogy az Ő Útját kövessék. Jó annak, kit e világ forgandósága és változásai el nem tántorítottak attól, hogy felismerje Isten Egységének Hajnalát, s aki Kinyilatkoztatásának óborából kortyolt rendíthetetlen elszántsággal, az Önmagától Való nevében.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 162:2

Áqá ’Abdu’r-Rahím Bushrúyih-i születésű volt és fanatikus muzulmán. Nagyon felháborodott azt látva, hogy egyes emberek bahá’iok lettek. Egy napon aztán elment a helyi mullához (paphoz) és megkérdezte:

– Mit kellene tennünk ezekkel a bahá’iokkal?

– Bárki, aki megöl néhány bahá’ít, a paradicsom legszebb helyére kerül majd – hangzott a mullá válasza.

Áqá ’Abdu’r-Rahím nyomban fontolgatni kezdte, miként is öljön meg néhány bahá’ít, hogy ezzel biztosítsa mennyországba kerülését.

Egy napon aztán fogta pisztolyát és lerohanta az egyik idős bahá’ít, akit Hájí Bábá-nak hívtak. Áqá ’Abdu’r-Rahím e szavakkal támadt az idős emberre:

– Eljöttem, hogy megöljelek, amiért bahá’í vagy.

– Semmi akadálya – hangzott Hájí Bábá felelete –, ám most hogy úgyis meg akarsz ölni, engedd meg, hogy váltsunk néhány szót egymással.

Így aztán beszélgetni kezdtek, és Hájí Bábá szavai lassacskán megszelídítették ’Abdu’r-Ráíhím-ot. Ahelyett, hogy elvette volna Hájí Bábá életét, úgy döntött, hogy az igazság nyomába ered, és megpróbálja kideríteni kinek is van igaza. Hájí Bábá elvitte őt a bushrúyíh-i Mullá Husayn nővérének házába. Áqá ’Abdu’r-Rahím másfél napon át beszélgetett a bahá’íokkal alvás és pihenés nélkül, és végül bejelentette, hogy hisz Bahá’u’lláh-ban. A bahá’íok elmondták neki, hogy Bahá’u’lláh még él és Akkó börtönében raboskodik. Áqá ’Abdu’r-Rahím úgy döntött, hogy zarándokútra indul, hogy találkozhasson az Áldott Szépséggel.

Az Irán és Akkó közötti távolság igen nagy. Így aztán Áqá ’Abdu’r-Rahím-nak hat hónapjába telt, hogy elérjen Akkó-ba. Bahá’u’lláh-t nem sokkal korábban száműzték oda, és a hatóságok még nagyon szigorúan őrizték. A börtönőröknek meg volt tiltva, hogy bárkit is beengedjenek az erődbe. A bahá’ioknak még az Akkó városába való bejutás is igen bonyodalmas volt. Áqá ’Abdu’r-Rahím-nak valahogy mégis sikerült bejutnia a városba. Elsőként a tengerpartra ment, megmosdott és ruháit is kimosta. Tisztában volt vele, hogy úgysem kap engedélyt az erődbe való belépésre, ezért úgy határozott, hogy az erőd körül fog kerengeni. Imádkozni kezdett és kérte Istent, segítsen neki megtalálni a módját, hogy találkozhasson Bahá’u’lláh-val. Egyszer csak egy kezet látott meg a börtön ablakában, amely hívogató mozdulattal intett neki. Rájött, hogy Bahá’u’lláh hívta őt Magához. Noha pontosan tudta, hogy mindenfelé őrök vigyázzák és veszik körül a börtönt, mit sem törődve velük elindult. Azt gondolta magában: „Ha Bahá’u’lláh hívat, mennem kell.” Így az erőd felé vette az irányt, és elhaladt az őrség mellett. Egyikük sem állta útját. Még csak észre sem vették! Áqá ’Abdu’r-Rahím eljutott az Áldott Szépség cellájáig, és belépett oda. Bahá’u’lláh ezzel fogadta a zarándokot:

– Eltakartuk az őrök szemeit, hogy a Színünk elé járulhassál.”

Így történt, hogy Áqá ’Abdu’r-Rahím-nak sikerült a bebörtönzött Bahá’u’lláh színe elé járulnia.

Amikor Bahá’u’lláh elbocsátotta, adott néhány Táblát Áqá ’Abdu’r-Rahím-nak azzal, hogy vigye el azokat az iráni hívőknek. Iránba visszafelé menet, amikor Áqá ’Abdu’r-Rahím Bagdad-ban tartózkodott, egy rendőrnek szemet szúrt az idegen utazó és gyanakodni kezdett rá. Áqá ’Abdu’r-Rahím rájött, hogy le akarják tartóztatni. Ha letartóztatják, akkor a Táblákat is elveszik tőle, megsemmisítik őket, őt magát pedig nagy valószínűséggel bebörtönözik. Elmondott hát magában egy imát és kérte Istent, hogy óvja meg a Táblákat. Eztán egyszerűen behajította a Táblákat egy boltba és tovább gyalogolt. A rendőr le is tartóztatta és bevitte az őrszobára. Ott feltettek jó néhány kérdést, és amikor úgy ítélték meg, hogy ő nem más, csak egy idegen és tisztességesek a szándékai, szabadon engedték. Áqá ’Abdu’r-Rahím azon nyomban visszatért a piacra, és lassan közeledett a bolthoz, ahová a Táblákat behajította. Várt, amíg az emberek elmennek. Mikor elcsendesedett a bolt, nesztelen odament. A bolt tulajdonosa behívta. Amint belépett, a bolt tulajdonosa átölelte és melegen üdvözölte:

– Alláh’u’Abhá! – köszöntötte.

Ekkor derült ki, hogy a bolt tulajdonosa is bahá’í volt. Áqá ’Abdu’r-Rahím nyomban fölismerte Isten akaratát, hiszen a bagdadi piac oly sok üzlete közül épp az egyetlen bahá’í üzlet mellett kellett elhaladnia azért, hogy a Táblák meg ne semmisüljenek.

29.
_____________
A szívek titka
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Ne higgyétek, hogy rejtettek a szív titkai; bizony tudjátok meg, hogy ragyogó betűkkel vésve láthatóak azok a Szent Lény előtt.”

Rejtett Szavak, Perzsa, 59.

Shaykh Mahmúd-i-’Arab a következőképpen emlékezett vissza hite kijelentésének körülményeire:

„Apám volt Akkó vallási vezetője. Nagy tisztelettel viseltetett az egyik arab sejk iránt, aki tanult férfiú volt. Gyakran tett nála látogatásokat. Egy alkalommal, amikor én még kis gyermek voltam, elvitt magával a sejk házába. Az idős lelki vezető azt mondta:

– Hamarosan a világ Ura eljő Akkóba, és itt él majd a város legmagasabb épületében. Sajnálatosan, akkor én már nem leszek az élők közt, hogy Színe elé járulhassak. – Majd így folytatta az apám felé fordulva: – Te is eltávozol még az Ő megérkezése előtt. – Aztán rám mutatott és így szólt: – Ám ez a gyermek az Ő színe elé járul majd. – Akkor magához hívott, az ölébe ültetett, és többször is megcsókolta a szemeimet. Azt mondta: –Megcsókolom ezeket a szemeket, mert ezek megpillantják egy napon azt a Szent Lényt. –

Miután mindezt elmondta, keservesen sírni kezdett. Végül felém fordult és azt mondta: – Őszentségének anyanyelve perzsa, és ahhoz, hogy eljuss az Ő szobájába, rengeteg lépcsőfokon kell majd fölmenned. Amikor eljutsz a Színe elé, csókold meg a port Lába nyomában az én emlékemre. –

Telt múlt az idő és a vallásos sejk elhunyt. Valamivel később az édesapám is eltávozott az élők sorából. Felnőttem és lefoglalt az élet és a munka. Mivel Akkó vallási vezetője vagy másképpen muftija voltam, mindenki tisztelt és jó életet éltem. Teljességgel megfeledkeztem mindarról, amit az idős szellemi vezető mondott. Aztán egy napon meghallottam, hogy valakit, akit azzal vádolnak, hogy az iszlám vallás ellensége, Akkóba hoztak és bebörtönözték az erődben. Az emberek azt beszélték: „Ez az ember a perzsák Istene”. Én, aki Akkó muftija voltam és fanatikus arab, fel voltam háborodva, hogy a kormány egy ilyen pogányt hozott Akkóba. Úgy döntöttem, végzek vele, és ezzel is szolgálom az iszlám vallást.

Egy napon fogtam a pisztolyomat, a köpenyem alá rejtettem, és elmentem a börtönbe. Fölmentem a lépcsőkön és szóltam az őröknek, hogy a rabot akarom látni. Mivel a mufti voltam és fontos személy, beléphettem az erődbe, amíg másokat nem engedtek be. Az őr tudatta Bahá’u’lláh-val, hogy valaki szeretne vele találkozni. Bahá’u’lláh erre a következőt üzente:

– Mondd meg neki, hogy hagyja hátra pisztolyát, és akkor bejöhet.

Ezt hallva igencsak meglepődtem, mert biztosra vettem, hogy senki nem látta a köpenyem alá rejtett pisztolyt. Dühösen távoztam a börtönből. Azt gondoltam magamban: ’Erős és tekintélyes férfi vagyok, nincs szükségem pisztolyra. Odamegyek Hozzá, és a puszta kezemmel fogom kioltani az életét.’ Ezekkel a gondolatokkal a fejemben tértem vissza néhány nappal később a börtönbe. Ez alkalommal azonban Bahá’u’lláh azt üzente vissza az őrökkel:

– Mondjátok meg neki, hogy először tisztítsa meg a szívét, és akkor bejöhet.

Ennek hallatán nagyon összezavarodtam. Miféle ember ez a rab, aki olvasni tud legmélyebb gondolataimban. Azon a napon már képtelen voltam rávenni magam, hogy elmenjek és meglátogassam.

Péntek reggel, mikor elmentem az akkói mecsetbe, láttam, hogy ’Abdu’l-Bahá épp az imamondáshoz tisztálkodik. Az emberek azt beszélték, hogy ez az Ifjú a Fogoly fia. Dühösen odamentem és megragadtam ’Abdu’l-Bahá-t a karjánál fogva és megkérdeztem Tőle:

– Te vagy a Fia az Istennek?

’Abdu’l-Bahá mélyen a szemembe nézett, és emlékeztetett az iszlám azon parancsára mely úgy szól, hogy ’Légy kedves a vendéghez, még akkor is, ha az pogány lenne.’ ’Abdu’l-Bahá szemeiből rám vetődő tekintet olyan volt, aminek hatására elszégyelltem magam, majd azonnal távoztam és hazamentem.

Elmúlt egy kis idő. Egy éjszaka álmomban apámat és az idős lelki vezetőt láttam, amint ugyanazokat a szavakat ismételi meg, amiket gyerekkoromban intézett hozzám a világ Urának eljöveteléről. Amikor fölébredtem, azt mondtam magamnak, hogy amennyiben ez a Rab Maga hív engem a Színe elé, akkor hinni fogok Benne.

Amint a város kapujához értem, elém jött valaki és megszólított:

– Mahmúd sejk! Merre jártál? Bahá’u’lláh már háromszor küldetett érted a mai napon.

Elmentem hát vele a börtönbe. Fölmentünk a lépcsőfokokon, elhaladtunk az őrök mellett, amíg oda nem értünk Bahá’u’lláh zárkájához. Csöndesen beléptem a szobába és az arab szokásoknak megfelelően tiszteletet mutatva csöndesen álltam a sarokban. Bahá’u’lláh szótlanul járkált fel-alá egy jó ideig. Aztán odajött hozzám, megragadta a fülemet, és jó erősen megcsavarta. Abban a pillanatban rájöttem, hogy ez volt a büntetés, amiért megfeledkeztem az idős lelki vezető hozzám intézett szavairól. Rögvest a Lábai elé borultam és megcsókoltam a földet, amelyet az Ő áldott lábai tapostak.”

30.
_____________
Új teremtmény
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Tűnődj el Badí-n! Viselt öltözékén kívül minden egyebet nélkülözve vált a királynak szóló Tábla átadójává. Mégis oly erővel és hatalommal lépett fel, amelyet toll leírni képtelen.”

Dástán-i-Dústán

Hájí ’Abdu’l-Majíd Níshábúrí gazdag kereskedő volt, és még a Báb idején lett hívő. Ő is harcolt Mullá Husayn-nel és Quddús-sal együtt Tabarsí erődjénél, de ő nem halt meg. Mivel az ellenség kapott tőle némi pénzt, elengedték és visszatért Níshábúr-ba. Később, amikor Bahá’u’lláh bejelentette Küldetését, Hájí ’Abdu’l-Majíd felismerte Őt, és bahá’í lett. Hájí-nak volt egy fia, akit Áqá Buzurg-nak hívtak. Ő nemcsak, hogy nem volt hívő, de kifejezetten bosszantotta, hogy apja elhagyta az iszlám hitet. Akármikor, ha bábik érkeztek a Hájí házba, kerülte még a szobát is, ahol ők tartózkodtak. Egy napon aztán Nabíl-i-Zarandí, „A hajnalhozók” című könyv híres szerzője Níshábúr-ba érkezett. Nabíl és Hájí ’Abdu’l-Majíd régi jó barátok voltak, így aztán Nabíl a Hájí házában szállt meg. Itt történt, hogy egyik este Nabíl beszélgetni kezdett Áqá Buzurg-gal a Hitről, és még azon az éjjelen Áqá Buzurg elfogadta a hitet. Most, hogy Áqá Buzurg hívő lett és a Bahá’u’lláh iránti szeretet tüze felizzott szívében, már nem volt többé maradása. Azon nyomban útnak akart indulni, hogy Bahá’u’lláh színe elé juthasson. Végül aztán eljött a nap, amikor gyalogosan felkerekedett és Bagdad irányába vette az utat, ahová néhány hónapos gyaloglás után meg is érkezett. Bagdadban egy jó ideig a bábiknak hordott vizet. A vízhordás veszélyes munka volt; az ellenség megölte a korábbi vízhordót, és Áqá Buzurgot is többször súlyosan megsebesítették, ám őt ez nem tántorította el munkájától. Nem sokkal később az iraki kormány száműzte az összes bábit Bagdad-ból, és Mosul-ba küldte őket. Áqá Buzurg is még a többiek érkezése előtt Mosul-ba ment, ahol folytatta ugyanazt a szolgálatot.

Telt-múlt az idő, és Áqá Buzurg egyre kevésbé bírta a Bahá’u’lláh-tól való távollétet, így aztán, fogta magát, és útnak indult gyalogosan Akkó felé. Ez nem sokkal Bahá’u’lláh Akkóba érkezése után történt, úgyhogy a katonák még igen szigorúan őrizték a foglyokat. A báhá’ioknak még Akkó városába is tilos volt belépniük. Mivel Áqá Buzurg fiatal volt és kopott ruhát viselt, a katonák arabnak nézték, így aztán beengedték a városba. Akkóban nem tudta merre induljon, hiszen senkit sem ismert. Úgy döntött, hogy elmegy a mecsethez. Ugyanazon nap délutánján több perzsa is belépett a mecsetbe. Áqá Buzurg felismerte köztük ’Abdu’l-Bahá-t. Odament és bemutatkozott. ’Abdu’l-Bahá eztán intézkedett, hogy valaki vigye el őt Bahá’u’lláh elé. Bahá’u’lláh két alkalommal is fogadta Áqá Buzurg-ot, és az ifjú mindkét alkalommal egyedül lehetett Urával. Senki sem tudja, mit is mondott neki Bahá’u’lláh e találkozások alkalmával. Csupán annyit tudunk, hogy az Áldott Szépség a Badí’ (A Csodálatos) címmel ruházta föl, és azt mondta:

– Új teremtménnyé tettük őt.

Az iráni királyhoz, Násiri’d-Dín sahhoz intézett Táblát Bahá’u’lláh már a találkozást megelőzően kinyilatkoztatta, ám eleddig még nem küldte el. Valakinek, tudniillik, ahhoz hogy kézbesítse ezt a Táblát vállalnia kellett élete feláldozását és a vértanúságot. Badí könyörgött, hogy neki lehessen ebben a megtiszteltetésben része. Az Áldott Szépség beleegyezett és meghagyta, hogy senkivel se beszéljen Teheránba menet, és a Táblát pedig személyesen adja át a sah kezébe.

Badí gyalog ment Akkótól Teheránba. Az út során senkivel sem beszélgetett, és említést sem tett küldetéséről. Amikor Teheránba érkezett, tudomást szerzett róla, hogy a sah vadászaton van, ezért aztán elment a királyi táborhelyre. Fehér köpönyeget viselt, és kiült egy nagy sziklára annak az útnak a szélén, amelyen várhatóan a sah elhalad majd. A sah, aki épp távcsövével nézelődött, meglátta Badí-t, és hozzá küldött néhány katonát, hogy megtudakolják, mit akar. Badí’ megmondta a katonáknak, hogy egy a királynak szóló fontos levél van nála. El akarták venni tőle, de ő nem adta.

– Személyesen kell átadnom a sahnak – jelentette ki határozottan.

Így aztán Badí személyesen adta át a Táblát Násiri’d-Dín sah kezébe.

Amikor Násiri’d-Dín sah rájött, hogy Badí egy bábi (akkoriban a bahá’iokat bábiként is emlegették), megparancsolta, hogy szedjék ki Badí’-ból a többi barát kilétét. Többször is megkorbácsolták azzal a szándékkal, hogy szólásra bírják, de ő egyre csak azt mondogatta:

– Egyedül jöttem Akkóból, és nem ismerek senkit.

Násiri’d-Dín sah emlékezett a néhány évvel korábbi merénylet kísérletre, mely során bábik az életére törtek, ezért azt gondolta, ismét ezt akarják megpróbálni. Így aztán ragaszkodott hozzá, hogy Badí felfedje társai nevét és kilétét. Badí’ újra és újra csak azt ismételgette:

– Egyedül vagyok és Akkóból jöttem, hogy Bahá’u’lláh Tábláját átadjam a sahnak.

Kázim Khán, a király Farrásh-Báshí-ja, aki a kínvallatásért volt felelős, azt mondta Badí-nak:

– Ha nem árulod el a társaid nevét, megöllek.

– Azt képzeled, hogy a halállal megijeszthetsz? – kérdezte Badí. – Én azért jöttem, hogy vértanú legyek!

Ekkor Kázím Khán utasítást adott még egy korbácsolásra. Hatan ütötték, de oly mértékben, hogy már ők maguk is teljesen kimerültek bele. Badí’ pedig csak nevetett. Kázím Khán látva, hogy a farrásh-ok (korbácsolók) mennyire elfáradtak, míg Badí’ egyre csak nevet, még nagyobb haragra gerjedt. Megparancsolta, hogy hozzanak egy kovácsot, aki majd forró vassal égeti meg Badí-t. Kázím Khán maga így emlékezett vissza a történtekre:

– „Egész életem során még soha nem láttam senkit, aki Badí-hoz fogható lett volna. Akármennyire is ütöttük vagy égettük testét forró vassal, soha nem kiabált, de még csak nem is nyöszörgött.

Három napon keresztül kínozták a tizenhét éves Badí-t tűzzel, forró vasrudakkal, de bármit tettek vele, Badí’ mindent kibírt. A végére már maga Kázím Khán is teljesen belefáradt a kínzásba. Hozatott hát egy hatalmas kalapácsot, és megparancsolta, hogy álljon valaki vele Badí’ feje fölé. Kázím Khán ekkor végső figyelmeztetésként így szólt még hozzá:

– Utoljára mondom! Fedd fel a társaid neveit!
Badí’ nem szólt egy szót sem.

Kázím Khán utasítására ekkor egy katona szétverte Badí koponyáját és megölte.

Badí’ elérte szíve vágyát; vértanú lett az Áldott Szépség szolgálata során. Számos Táblában illette Bahá’u’lláh azzal a címmel, hogy „A mártírok büszkesége”. Teste valahol a környéken lett névtelenül eltemetve.

Ez a Kázím Khán, aki annyi kínzás után Badí-t kivégezte, másfél évvel később megbolondult. A sah láncra verette, és egy év elteltével sok fájdalom és sanyarúság után nyomorult halált halt. Évekkel később az unokáját kéregetni látták az utcákon.

31.
_____________
Isteni bőkezűség
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ó, bízzál Istenben, mert Bőkezűsége örökkön tart, és Áldásaiban, mert fenségesek azok! Ó! Helyezd hitedet a Mindenhatóba, mert Ő cserben nem hagy és Jótéteményei mindenkor fennmaradnak! Az Ő Napja ád fényt folyvást, és az Ő Irgalmának felhői a kegyelem vizeivel bőségesek, melyekkel mindazok szívét öntözi, akik hisznek Benne. Frissítő Szellői örökkön hordozzák a gyógyulást szárnyaikon a szomjazó emberi lelkeknek!”

Paris Talks, p.108

Mírzá’Azíz’u’lláh Jazzáb zsidó családból származott. Apja tanult ember volt, aki az Ószövetségre tanította a fiatalokat. Gyermekkorában Mírzá’Azíz’u’lláh muzulmán iskolába járt, de hamar abbahagyta az iskolát, és idejét a Tóra tanulmányozásának szentelte. Mírzá’Azíz’u’lláh nem tett szert magas fokú képzettségre, de üzletemberként tehetséges volt és vállalkozása virágzott.

Mírzá’Azíz’u’lláh bátyja bahá’í lett, de erről egy darabig senkinek nem volt tudomása. Mírzá’Azíz’u’lláh is csak akkor hallotta első alkalommal a bahá’í szót, amikor egyszer a bátyja mesélt neki Bádí’ vértanúságáról. Buzgó zsidóként azonban nem sok figyelemre méltatta a történetet. Egy napon Mírzá’Azíz’u’lláh és bátyja együtt mentek üzleti útra. Éjszaka, mivel semmi egyéb dolguk nem akadt, bátyja segédletével a csekély perzsa nyelvtudását írással és olvasással próbálta fejleszteni. Amikor bátyja egy megbízás teljesítése miatt elment, kezébe akadt egy bahá’í könyv, amely bátyjáé volt, ezért aztán azt kezdte el olvasgatni. Nagyon tetszett neki, ám új vallást nem kívánt magának. Egy éjjel aztán Mírzá’Azíz’u’lláh-nak volt egy álma, amire a következőképpen emlékezett vissza:

„Álmomban egy felhívást hallottam, miszerint a minden idők Megígértje eljött, és szemügyre veszi valamennyi Isteni Küldöttet és azok követőit. Magam is rögvest odasiettem. Egy hatalmas helyen gyülekezett az összes Isteni Küldött és közelükben ültek a követőik. Mindegyikük a qiblih (áhítatadás pontja, mely felé imamondáskor fordulnak) felé tekintett. Az álomban szemem oly éles volt, hogy mindenkit tisztán láttam. A tömeggel szemben egy rendkívül tiszteletreméltó Személyiség foglalt helyet és az emberekhez beszélt. Én magam ott álltam az emberek mögött. A Szent Ember ötven év körüli lehetett, fekete hosszú szakálla és zöld táj-a (fejfedője) volt. Ez a tiszteletreméltó Személy a Kezével Magához intett. Én a kezemmel visszaintve kérdeztem, hogy ennyi emberrel körülvéve hogy tudnék odamenni Hozzá? Erre ő intett a tömegnek, mire mindenki a földre borult. Eztán ismét engem hívott, hogy menjek közelebb. Nem voltam benne biztos, hogy nekem intett-e, vagy esetleg valaki másnak. De megint csak felém intett a Kezével és engem hívott. Ez alkalommal követtem utasítását és a leborult emberek hátán átgyalogolva odamentem Hozzá, leborultam elé, és megcsókoltam a Lábát. Ő fölemelt és azt mondta:

– Szenteltessék meg az Úr, a Legkiválóbb a teremtők között.”

Néhány évvel később Mirzá’Azíz’u’lláh zarándokútra ment Akkóba, hogy az Áldott Szépség színe elé járuljon. Amikor legelső alkalommal a Színe elé jutott, akkor jött rá, hogy Bahá’u’lláh ugyanaz a Személyiség, mint akit álmában látott. Így aztán nyomban a lábai elé vetette magát. Bahá’u’lláh fölemelte Mírzá’Azíz’u’lláh Jazzáb-ot a földről és azt mondta neki:

– Szenteltessék meg az Úr, aki a Legkiválóbb a teremtők között.

Mírzá’Azíz’u’lláh több alkalommal is a Szent jelenlét elé járulhatott. Néhány alkalommal szent versek kinyilatkoztatásakor is jelen lehetett, és mély benyomást tett rá Bahá’u’lláh állapota ezen alkalmak során. Mírzá’Azíz’u’lláh-t bosszantotta, hogy nem tudott arabul, és így képtelen volt az arab nyelvű Táblákat elolvasni. Az egyik barát felajánlotta, hogy megtanítja arabul, ám Mírzá’Azíz’u’lláh ezt felelte:

– Az arab nyelv igen bonyolult, és nincs is hozzá türelmem.

Egyszer aztán, amikor ismét a Szent társaságában volt, arról ábrándozott, hogy bárcsak Bahá’u’lláh felruházná azzal a képességgel, hogy értsen arabul anélkül, hogy iskolába kellene járnia vagy órákat vennie! Eltelt egy rövid idő. Egy napon Mírzá’Azíz’u’lláh azon vette észre magát, hogy érti a Koránt, és el tudja olvasni az arab Táblákat! Így történt hát, hogy Bahá’u’lláh elfogadta szíve kívánságát.

32.
_____________
Az Igaz Király hatalma
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Semmi sem – bármi légyen is az – lehetséges az Ő hozzájárulása nélkül; nincs hatalom, mely fennmarad, hacsak az Ő hatalma által nem, és nincs más Isten, csak Ő.”

A bizonyosság könyve, 2.rész

Amikor Bahá’u’lláh Drinápolyban tartózkodott, több uralkodónak küldött egy-egy különleges Táblát. II. Sándor cár, Oroszország uralkodója egyike volt azoknak, akik egy ilyen Táblát kaptak. A cárnak szóló Tábla egy részében Bahá’u’lláh a következő szavakat intézte hozzá:

– Szívből imádkoztál és esedeztél Isten segítségéért. Mi meghallgattuk imádat és valóra váltjuk, amit kívántál.

Semmi utalás sem volt ebben a Táblában arra vonatkozóan, mire is irányult a cár imája.

Iránban egy isfaháni származású ember, akit Áqá Muhammad Rahímnak hívtak bahá’í lett. Annak ellenére, hogy a bahá’iok súlyos üldöztetésnek voltak kitéve, Áqá Muhammad Rahím ügyet sem vetve erre, tovább folytatta az emberek tanítását. Még saját édesapja is ellene fordult amiatt, hogy bahá’í lett. Áqá Muhammad Rahím Sabzivár-ba költözött és egy bányában kezdett el dolgozni. Ugyanekkor Sabzivár közelében élt az orosz konzul, aki a következő szavakat intézte egy alkalommal valakihez:

– Ha van bahá’í ismerősöd Sabzivár-ban, kérlek, mondd meg neki, hogy hozzon nekem néhány bahá’í könyvet – mondta egyik ismerősének.

Ez az ember átadta az üzenetet a hívőknek, akik Áqá Muhammad Rahím-ot választották ki arra, hogy a könyveket elvigye a konzulnak. Amikor elment a konzul házába, meghívták, hogy időzzön náluk egy keveset. Áqá Muhammad Rahím örömest elfogadta az invitálást.

Áqá Muhammad Rahím a következőképpen mesélte el a történteket:

„Esténként a konzullal a Hitről beszélgettünk, amíg aztán egyszer azt mondta:

– A szándékom ide hozataloddal az volt, hogy megmondd ennek a mondatnak a jelentését.

Ekkor aztán felolvasta az orosz cárhoz intézett Táblából, hogy „Mi meghallgattuk imádat”. Eztán megkérdezte:

– Mi az, amit a cár szívből kívánt?
– Isten tudja! – feleltem.

– Természetes, hogy Isten tudja! De én azt szeretném tudni, hogy te, aki bahá’í vagy, miként értelmezed mindezt? – faggatózott tovább a konzul.”

Áqá Muhammad Rahím így folytatja a történetet: „Azt gondoltam magamban, hogy a király nem olyasmire vágyna, mint pénz, élelem vagy ruha, hisz minden ilyesmivel bőven rendelkezik, ám győzelmet az ütközetekben biztosan szívesen kérne Istentől. Mivel a cár nem győzött a törökök ellen a csatában, bizonyosan azért imádkozott hát Istenhez, hogy győzelemre segítse. Elmondtam ezeket a gondolatokat a konzulnak és azt javasoltam, hogy írjon egy levelet a királynak, és mondja meg neki, hogy győzelem vár rá a csatában. A konzul köszönetet mondott, én pedig hazatértem. Később azonban aggódni kezdtem, és emígy szidtam magamat: „Mi ütött beléd, hogy azt mondtad a konzulnak, hogy írjon a cárnak, és mondja neki, hogy megnyeri a háborút? Hogy lehettem ennyire biztos gondolataim helyességében? Egyáltalán, miért is mondtam mindezt a konzulnak?” Sokat foglalkoztam e gondolatokkal, amíg zarándokútra nem mentem Akkóba.

Megérkezésem legelső napján Bahá’u’lláh írnoka látogatott meg és rövidesen megkérdezte:

– Apropó, Áqá Muhammad Rahím, mit is mondtál az orosz konzulnak?

Nagyon meglepődtem, hogy tudomása volt a konzullal folytatott beszélgetésemről. Aztán valaki más is ugyanezt a kérdést tette fel. Na, ekkor már igazán aggódni kezdtem. Egyáltalán hogyan tudhatnak mindannyian erről? A következő napon ’Abdu’l-Bahá jött el. Nyugtalanul meséltem el Neki esetemet a konzullal. ’Abdu’l-Bahá azt mondta:

– Ne aggódj. Amiket a konzulnak mondtál, helyesek voltak, mert egy alakalommal Bahá’u’lláh azt mondta:

„Ebben a pillanatban valaki a cárhoz intézett Táblából olvas fel, míg az orosz konzul Szeretteim egyikét kérdezi a cár imája iránt érdeklődve. Az általa adott válasz pedig helyénvaló!”

Majd Bahá’u’lláh a te nevedet említette és mondta:

– „Az a hívő pedig Áqá Muhammad Rahím-i-Isfaháni.”

Amint ezt meghallottam, nagyon megnyugodtam és boldogság töltött el.”

Ez a történet az 1877-78-as Oroszország és Törökország között dúló háborúról szólt, amikor a cár előrenyomult ugyan, de a törökök olyan elszántan védekeztek, hogy a cár kételkedni kezdett, vajon képes lesz-e legyőzni őket. Ekkor történt, hogy a csata megnyeréséért imádkozni kezdett Istenhez. A cár végül megnyerte a háborút és legyőzte a törököket.

33.
_____________
Örök dicsőség
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ne légy elkeseredve, se ne csüggedj amiatt, ami bekövetkezett. E gond Isten ösvényét járva ért utol, ezért örülnöd kellene... Most hát, szintúgy, társammá kell válnod bizonyos mértékig, és elfogadnod részedet a megpróbáltatásokból és bánatból. Ám ezen események mulandók, míg a maradandó dicsőség és örök élet változatlanul fennmarad mindörökkön. Sőt, mi több, e csapások jelentős haladás előidézői lesznek.”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.196

Mírzá ’Alí Muhammad Varqá majdnem 22 éves volt, amikor édesapjával és bátyjával Qazvín és Zanján érintésével Yazd-ból Tabríz-ba igyekezett. A híres bahá’íok egyike, Mírzá ’Abdu’lláh Khán-i-Núrí ott élt Tabríz-ban. Ő Muzaffarid’Din Mírzá herceg különleges szolgájaként dolgozott. Mírzá ’Abdu’lláh Khán meglátogatta Varqá-t és utastársait, és arra gondolt, hogy meghívja őket saját házába. Ám ’Abdu’lláh Khán felesége ellenségesen viseltetett a bahá’íokkal szemben és ennek megfelelően leányát is az Ügy ellenségévé tette. ’Abdu’lláh Khán és felesége mindig is több gyermeket szerettek volna. ’Abdu’lláh Khán ekkor egy tervet eszelt ki. Így szólt a feleségéhez:

– Egy fiatal és tanult orvos érkezett a városba; el szeretném hívni, hogy megnézzen talán meg tudja állapítani betegséged okát és előír valamilyen gyógykezelést, hogy gyerekeid lehessenek.

Az asszony beleegyezett a dologba, és így Varqá meg is vizsgálta, majd előírt számára egy kúrát. Mírzá ’Abdu’lláh Khán, akit lenyűgözött Varqá szellemi kisugárzása, egy új tervet eszelt ki, amivel még tovább maguknál tarthatta kedves vendégét.

– Jó lenne itt marasztalni a házban vendégünket – javasolta feleségének –, hogy meglássuk vajon hatásos-e vagy sem ennek az ifjúnak a kezelési módszere.

Felesége ebbe is beleegyezett, és körülbelül negyven nappal később bizonyossá is vált, hogy az asszony állapotos lett. Nagyon boldogok voltak.

Mírzá ’Abdu’lláh Khán, akit ez időszak alatt egyre erőteljesebben magával ragadott Varqá személyisége, úgy döntött, hogy megpróbálja Tabríz-ban marasztalni. Így aztán megint beszélt a feleségével és azt mondta neki:

– Fogadalmat tettem, hogy annak adjuk lányunk kezét, akinek sikerül téged meggyógyítania.

’Abdu’lláh Khán felesége, aki férjura beosztásának köszönhetően gazdag és tekintélyes asszonyság volt Azerbajdzsán felső köreiben, először nem akart beleegyezni, hogy elkényesztetett leányát egy ismeretlen fiatalhoz adják feleségül, de aztán attól való félelmében, hogy férje fogadalmának megtörésével elvesztheti a kisbabáját, áldását adta a frigyre, és leányukat végül összeházasították Varqá-val.

Az esküvő után Varqá az édesapjával és bátyjával együtt Akkó felé tartott, hogy Bahá’u’lláh szent színe elé járuljanak. Varqa apja azonban az út során elhunyt, és így bátyjával kettesben folytatták tovább az utat.

Mikor első alkalommal Bahá’u’lláh színe elé járult, az a benyomása támadt, mintha már látta volna valahol Bahá’u’lláh-t, ám bármennyire is igyekezett, nem tudott rájönni, hol és miként is találkozhatott Vele. Számos alkalommal időzhetett az Ő szent társaságában, de ezt a múltbéli eseményt mégsem tudta felidézni emlékezetében, mígnem aztán egy napon Bahá’u’lláh így szólt hozzá:

– Varqá! Égesd fel a hiábavaló képzelgések bálványait!

Ettől az áldott mondattól Varqá emlékezetében nyomban felidéződött gyermekkori álma, melyben Bahá’u’lláh-t látta. Ennek az álomnak a következő a története:

Egy éjszaka kisgyermek korában azt álmodta, hogy házuk udvarában játszik a játékaival. Játszadozása közben Isten eljön hozzá, fogja a játékait, és tűzbe veti őket. Reggel elmesélte szüleinek az álmát.

– Múlt éjjel Istent láttam álmomban – mondta.

Szülei igen megdöbbentek azon, amit gyermekük mondott.

– Micsoda beszéd ez! Már hogy láthattad volna Istent? Képtelenség!

Évek múltak el és Varqá álma feledésbe merült, mígnem Bahá’u’lláh megismételte az álmában elhangzott mondatatot, ami azon nyomban felidézte gyermekkori álmát.

Varqá más történetet is tartogat a számunkra. Így emlékezik vissza egy másik eseményre:

„Egyszer Bahá’u’lláh társaságában voltam, és Ő a szobában fel-alá járkálva beszélt. Azt gondoltam magamban: ’Tudom, hogy Bahá’u’lláh Isteni Küldött, de mégis milyen jó volna, valami jelet látni’. Abban a pillanatban a Korán következő sorai villantak át az agyamon: ’És látod, hogy a föld megdermedt. Ám amikor vizet bocsátunk reá, mozgásba lendül, zsendülni kezd és mindenféle pompás [növény]fajtát sarjaszt.’ (22:5.) Azt gondoltam magamban: „Ha Bahá’u’lláh megismételi ugyanezt a mondatot, akkor azt elfogadom az általam várt jelként.”

Rövidesen ezután Bahá’u’lláh megismételte ugyanazokat a sorokat. Nagyon boldog voltam, de aztán megint motoszkálni kezdett valami a fejemben: ’Nem lehetett-e csupán véletlen egybeesés, hogy Bahá’u’lláh épp ezeket a sorokat mondta el?’ Ebben a pillanatban Bahá’u’lláh felém fordult és így szólt:

– Ez nem volt elég jel neked?

Visszatérve Iránba Varqá Tabrízba ment és ott is telepedett le. Apósa, ’Abdu’lláh Khán közbenjárásával bemutatták a hercegnek. A herceg kedvelte Varqát tudása és kiváló személyisége miatt, és arra kérte ’Abdu’lláh Khán-t, hogy hozza magával Varqá-t a tanultak és tudósok összejöveteleire. Így aztán minden alkalommal, amikor a herceg találkozóra hívta össze a tanultakat és előkelőségeket, így emlékeztette ’Abdu’lláh Khán-t:

– El ne feledd – Mindenképpen hozzad magaddal Varqá-t is!

Olykor Varqá verset is írt, melyet az összejövetel alkalmával el is szavalt a hercegnek és a többieknek. Maga a herceg is költött néha verseket, és így felismerte a jó költészetet, ha épp olyat hallott. Így aztán fennen dicsérte Varqá verseit és gyakran még ajándékokkal is megjutalmazta.

Varqá Tábríz-ban élt, ám utazó tanítóként bejárta Azerbajdzsán valamennyi részét. Mivel jó előadó volt és sok embert tanított a Hitre, ezért bőségesen akadtak mindenfelé ellenségei is, akik azon igyekeztek, hogy minél nagyobb bajba sodorják. Így időről időre nehézségei támadtak, sőt még egyszer meg is sebesült. Egy alkalommal a herceg estélyén Tábríz ulamája (papsága) is jelen volt, és a bábik témája is szóba került. Az egyik pap azt mondta:

– Kezdetben a bábik datolyával etették az embereket és így tették bábivá őket. Fokozatosan rájöttek erre az emberek, és többé nem voltak hajlandók a bábik által kínált datolyájából enni. Ekkor a bábik cselhez folyamodtak. Most datolyakivonatot készítenek; ez egy olyan sűrítmény, amit ha az ujjaik között tartanak, akkor bármilyen összejövetelen, amire csak belépnek, oly szépségesen kezdenek beszélni, hogy a hallgatóság szája tátva marad. Ekkor a bábi tanító bedobja a datolyakivonatot minden egyes hallgató szájába, mire szerencsétlen lelkek megeszik azt, és bábivá válnak.”

Varqá, aki szintén jelen volt ezen az összejövetelen, tiszteletteljesen szót kért a hercegtől.

– Először is, van némi tudásom az orvosi tudományok terén – kezdte. – Ez eddig sokféle étel kivonatát sikerült elkészíteni, de egyetlen könyvben sincs semmi utalás arra, hogy datolya esszenciáját kivonatolták volna. Másodszor, a bábiknak tulajdonított tettek elkövetéséhez, éveken át tartó lövész- és íjászgyakorlatozásra lenne szükség, hogy a szájba dobott falatok célt ne tévesszenek. Harmadszor, függetlenül attól, hogy az előadók mennyire fennköltek is, mily modortalan az a hallgatóság, amelyik száját olyannyira eltátja, hogy az az ételdarabok céltáblájává válik? Negyedszer pedig, miként lehetséges, hogy a falatok nemcsak hogy a hallgatók szájába esnek, de még le is nyelik azokat anélkül, hogy észrevennék?

Ezek a megjegyzések elhallgattatták a papot, aki eztán már nem szólt egy szót sem.

Valamikor a későbbiek során Varqá ellátogatott utazó tanítóként szülővárosába, Yazd-ba is. Ott megint csak bajba keveredett és egy évig volt bebörtönözve. Innen láncra verve szállították át Isfahán-ba, és a bűnözőknek fenntartott börtönbe vetették. Ez két nappal azután történt, hogy Nayyír és Sína, két bábi kiszabadult a börtönfogságból. A Yazd-ból hozott bábi híre gyorsan terjedt Isfahán-ban. Sína elment a börtönbe és megkérdezte a börtönőrt:

– Hol van a bábi rab?

A börtönőr, aki már ismerte Síná-t a börtönben eltöltött időből, ezt felelte neki:

– A zárkában van, de süketnéma.

Eztán odavezette Síná-t Varqá-hoz. A két bahá’í megismerte egymást és beszélgetni kezdtek egymással. A többi rab hirtelen kiáltozni kezdett:

– A süketnéma meggyógyult! – kiabálták. – A Síyyid (Mohamed Próféta leszármazottja, ebben az összefüggésben Sína) láttán megoldódott a nyelve!

Később derült ki, hogy Yazd-ból Isfahán-ba menet a katonák olyan ocsmány és közönséges nyelvet használtak, hogy Varqá inkább süketnémának tettette magát, hogy nyugta legyen durva beszédüktől.

Amikor Síná látta, hogy Varqá-t a bűnözők börtönébe vetették, nagyon elszomorodott és a börtönből visszatérve tanácskozni kezdett a többi bahá’íal. Lépéseket tettek annak érdekében, hogy Varqá-t áthelyeztessék a nemeseknek fenntartott börtönbe, ami valamivel tisztább volt. A történet a következők szerint zajlott:

Zillus’Sultán herceg, aki király szeretett volna lenni, már mindent megpróbált, hogy elérje célját. Még Bahá’u’lláh-hoz is elküldött egy Sayyáh nevű embert azzal a kéréssel, utasítsa a bahá’íokat arra, hogy segítsék őt a trónra. Bahá’u’lláh ezt nem helyeselte. A későbbiek során Zillus’Sultán elküldte ugyanazt a Sayyáh-ot Tabríz-ba, hogy végezzen a koronaherceggel, ám Sayyah-ot elfogták, és halálra ítélték. Sayyáh csak Mírzá ’Abdu’lláh Khán-i-Núri közbenjárásának köszönhetően menekülhetett meg a kivégzés elől. Szabadulása után nyomban visszatért Isfahán-ba. A hívők ekkor felkeresték Sayyáh-t.

– A yazd-i rab (azaz Varqá) annak a Mírzá ’Abdu’lláh Khán-nak a veje, aki megmentette az életedet Tabríz-ban. Most, kegyességéért cserében, megkérhetnéd Zillus’Sultán-t, hogy engedje szabadon, vagy legalább helyeztesse át a bűnözők börtönéből a nemesek börtönébe.

Így aztán Sayyáh, Mírzá ’Abdu’lláh kegyességére való tekintettel, közbenjárt Varqá ügyében Zillus’Sultán-nál, mire a herceg megparancsolta, hogy helyezzék át Varqá-t a jobbik börtönbe.

Ebben a börtönben volt egy Isfandyár nevű ember, akinek édesapját kivégezték a Násíri’d-Dín sah elleni összeesküvés miatt. Varqá összebarátkozott vele, és fokozatosan tanítani kezdte neki a Hitet.

Egy napon az isfahán-i költők találkozóján született egy vers, amelynek egy példányát elküldették Isfandyár-nak. Varqá is hozzáírt néhány versszakot arra a lapra:

„Most, hogy a Barát szívem otthonába
költözött
Élhet-é még bennem félelem az idegen
kegyetlenségei között
Szellemem, szívem, lelkem és hitem
Adtam zálogba
Hogy a Szeretett orcája láthatóvá váljék számomra
Mi egyéb válna még hasznomra? Hisz’ ennél
Hatalmasabb nincs, mit elnyerhetnék

Reményt nem táplálok sem a paradicsom iránt, sem nem

rettegem a pokol enyészetét

Hisz Tőled távol lennem olyan, mintha pokolban égnék

Míg a közelség hozzád, olyan mintha a mennyben élnék.”

Isfandyár-nak igen tetszett Varqá verse és meg is őrizte azt. Egy napon Zillus’Sultán érkezett a börtönbe és meglátta Varqá-t a láncokkal. Miután egyik fő ellensége volt a bahá’ioknak, gúnyosan meg jegyezte:

– Ha valóban próféta vagy, tégy csodát, és szabadítsd meg láncaidtól a lábad.

– Mikor vallottam magaménak bármiféle prófétaságot, hogy most csodát várjál tőlem? – hangzott Varqá felelete.

Ekkor Zillus’Sultán Isfandyár-hoz fordult, és vele kezdett beszélgetni. Isfandyár felolvasta az isfahán-i költők verseit és köztük néhányat Varqá versei közül is. A hercegnek megtetszettek Varqá versei és megparancsolta, hogy vegyék le lábairól a láncokat. Isfandyár szólásra nyitotta száját, és azt akarta mondani, hogy: „Látod már, miként tesz a Próféta csodákat?”, de Varqá intett neki, hogy inkább ne szólaljon meg. Később aztán Varqá-t szabadon engedték a börtönből és Isfahán-ból Tabríz-ba ment.

Varqá és Rúh’ulláh

Varqá életében három alkalommal járt zarándokúton: kétszer még Bahá’u’lláh életében, egyszer pedig ’Abdu’l-Bahá szolgálata idején. Az első zarándoklat eseményei és Varqá álma már korábban említésre kerültek e könyvben. Második alkalommal két gyermekével, ’Azíz’ulláh-val és Rúh’ulláh-val zarándokolt el, amikor Rúh’ulláh még csak hét esztendős volt. E látogatás idején egy napon Bahá’u’lláh megbetegedett. Varqá-t hívatta.

– Doktor vagy. Rendeld el hát a kúrát Számunkra – mondta neki.

Varqá követte az utasítást és előírta a kúrát, az Áldott Szépség pedig bevette a gyógyszert. Még ugyanazon az éjszakán Bahá’u’lláh ismét Varqá-ért küldött.

– Hívattunk téged, mivel a Beteg kedveli orvosát.

Egyszer, amikor Varqá az Ő szent társaságában volt, az Áldott Szépség ’Abdu’l-Bahá-ról beszélt, és az emberek iránt tanúsított kedvességéről, és csak úgy árasztotta Rá dicséretét. Varqá-t fellelkesítették ezek a szavak, és Bahá’u’lláh lábai elé vetve magát könyörögve kérte, engedje meg, hogy ő és valamelyik gyermeke vértanúk lehessenek ’Abdu’l-Bahá szolgálatának ösvényén. Az Áldott Szépség elfogadta kérésüket.

Iránba visszatérve, egy levélben megismételte kérését, hogy egyik fiával vértanúk lehessenek. Ekkor Bahá’u’lláh ismételten elfogadta a kérést egy kinyilatkoztatott Táblában. Varqá a későbbiekben ’Abdu’l-Bahá társaságában is említést tett erről az ígéretről, Aki megerősítette a kérés elfogadását.

A korábbiakban már esett szó arról, hogy Akkó-ba tett utazása során ’Azíz’ulláh és Rúh’ulláh is Varqá-val tartott. Egyik nap Bahá’u’lláh megkérdezte Rúh’ulláh-t:

– Mit csináltál a mai napon?

– A tanárom órákat adott nekem – felelte Rúh’ulláh.

– Milyen témáról tanultál az órákon – érdeklődött tovább Bahá’u’lláh.

– A ’Visszatérésről’ – hangzott Rúh’ulláh válasza.

Erre Bahá’u’lláh megkérdezte:
– Mondd el Nekünk, mit tanultál erről.
Rúh’ulláh nyomban mondani kezdte:

– A ’Visszatérés’ a tulajdonságok és a létezés visszatérését jelenti.

Bahá’u’lláh ekkor félbeszakította:

– Ezek a tanárod szavai, te pedig papagáj módjára ismétled meg azokat. Mondd el Nekem a saját szavaiddal, te mit értesz ez alatt.

– Az olyan, mint virágot szedni egy növényről idén – kezdett bele Rúh’ulláh. – Jövőre a növény újra virágot hoz, és az új virág ugyanúgy néz majd ki, mint az idei, ám az mégsem lesz egy és ugyanaz vele.

Az Áldott Szépség megdicsérte:
– Ügyes vagy! Nagyon jól megértetted!

A későbbiekben mindig dicsérettel illette Rúh’ulláh-t és „ő méltósága, a bahá’í tanár” (Jináb-i-Muballiq) néven nevezte.

Iránba való visszatérésük után Varqá Tabríz-ban élt és a Hit tanításával foglalkozott Azerbajdzsán különböző részein. Az Áldott Szépség mennybemenetele után ismételten zarándokútra ment ’Abdu’l-Bahá színe elé és magával vitte két fiát is.

Egy napon Varqá felolvasott ’Abdu’l-Bahá társaságában egy verset, melyet ő maga költött. ’Abdu’l-Bahá elárasztotta dicséretével, és további versek írására bátorította Varqá-t.

Egyszer a Szent Földön Rúh’ulláh és bátyja, ’Azíz’ulláh a többi gyermekkel játszott. A Legszentebb Levél (Bahíyyih Khánúm), ’Abdu’l-Bahá nővére mindkettőjüket maga elé hívatta. Amikor Rúh’ulláh és ’Azíz’ulláh beléptek a szobába, a Legszentebb Levél éppen varrogatott. A szoba másik felében Mírzá Díyá’u’lláh és Mírzá Badí’’ulláh a házi feladatukon dolgoztak. A Legszentebb Levél megkérdezte a két testvért:

– Mivel szoktatok foglalatoskodni Iránban?
– A Hitet szoktuk tanítani – felelte Rúh’ulláh.
Erre a Legszentebb Levél tovább kérdezősködött:

– Amikor a Hitet tanítottátok, miket mondtatok az embereknek?

– Azt mondtuk el nekik, hogy Isten kinyilatkoztatta Magát – válaszolta Rúh’ulláh.

Khánúm igen meglepődött a válaszon és megkérdezte tőlük:

– Rögtön azzal kezdtétek, hogy elmondtátok az embereknek, hogy Isten kinyilatkoztatta Magát?

– Nem mindenkinek mondtuk ezt. Csupán azoknak mondtuk el, akik képesek voltak egy ilyen állítás megértésére – hangzott Rúh’ulláh felelete.

Khánúm erre tovább faggatta a gyerekeket:
– És hogyan ismertétek fel ezeket az embereket?

– A szemükbe néztünk, és tudtuk, hogy elmondhatjuk-e nekik az Üzenetet vagy sem – válaszolta Rúh’ulláh.

Erre Khánúm szívből kacagni kezdett, magához intette Rúh’ulláh-t és ezt mondta neki:

– Gyere ide hozzám, nézz mélyen a szemembe, hogy megláthassad vajon elmondhatod-e nekem az Üzenetet.

Rúh’ulláh letérdelt Bahíyyih Khánúm-mal szemben, majd egy darabig a szemeit fürkészte, és végül így szólt:

– Te már hiszel ebben a kijelentésben.

Ekkor Khánúm arra kérte, hogy nézzen Díyá’u’lláh és Bádí’’ulláh szemeibe is, hogy ők milyenek. Rúh’ulláh odament hozzájuk és a szemükbe nézett egy darabig. Visszatérve Khánúm-hoz Rúh’ulláh csak annyit mondott:

– Ők nem érdemesek rá.
Ezen a kijelentésen jót kacagott Khánúm.

Egy másik alkalommal ’Azíz’ulláh és Rúh’ulláh egy csapat gyermekkel játszott. Játék közben az egyik gyermek valami csúnyát mondott, mire Rúh’ulláh megbüntette. A gyerekek Varqá-hoz rohantak, és Rúh’ulláh-ra panaszkodtak. Rúh’ulláh elszaladt apja elől és ’Abdu’l-Bahá házába menekült, ahol megállt a sarokban. ’Abdu’l-Bahá odafordult hozzá és azt mondta::

–Rúh’ulláh, ülj le!

Rúh’ulláh leült. Varqá, aki fia nyomába eredt, és végre utolérte, az ablakon át intett neki, hogy jöjjön ki a házból, de Rúh’ulláh a fejét rázva tudatta apjával, hogy esze ágában sincs kimenni. ’Abdu’l-Bahá erre megkérdezte:

– Rúh’ulláh, mi a bajod, miért rázod a fejed?
Ő azt felelte:

– Az egyik gyerek valami csúnyát mondott játék közben, mire én megütöttem. Ezért most az apukám meg akar verni.

A Mester behívta Varqá-t a szobába és azt mondta:
– Hagyd Rúh’ulláh-t békén.

Ettől fogva Varqá mindig kellő tisztelettel bánt Rúh’ulláh-val.

A zarándoklat után Varqá és gyermekei visszatértek Tabríz-ba. Varqá anyósa igen csúnyán viselkedett vele, mivel erősen ellenezte a Hitet, és azt szerette volna, hogy lánya elváljon Varqá-tól. Valamivel később ellenségeik Varqá-ról és Mírzá’Abdu’lláh Khán-ról mindenféle hazugságokat kezdtek terjeszteni Muzaffarid’Din Mírzá herceg előtt. Azt mondták:

– Mírzá ’Abdu’lláh Khán, Varqá apósa a házába hívta a bábikat, és merényletre készülnek ellened.

A herceg megrettent és úgy döntött, hogy bebörtönözteti ’Abdu’lláh Khán-t. Ezért ’Abdu’lláh Khán inkább elmenekült Teheránba. Amikor ’Abdu’lláh Khán felesége rájött, hogy férje nem fog visszatérni Tabrízba, még ellenségesebben viselkedett Varqá-val szemben. Egy napon aztán arra vetemedett, hogy egyik erős fiatal szolgájának, Khalíl-nak azt mondta:

– Adok neked egy lovat és 250 Tumánt, ha megölöd Varqá-t.

Khalíl, aki időközben Varqá-nak köszönhetően bahá’í lett, visszautasította az ajánlatot, és rögtön figyelmeztette Varqá-t:

– Most, hogy rám nem számíthat ez az asszony, valaki mással fog próbálkozni. Jó lesz vigyáznod, és óvatosnak lenned.

Ugyanazon az éjszakán Varqá kidobálta az ablakon az Írásokat és a Táblákat, majd ő maga is utánuk mászott. Összeszedte az Írásokat és elment az egyik bahá’í házába. Négy gyermeke ottmaradt az anyjukkal és nagyanyjukkal.

Varqá anyósa csalódott Khalíl-ban és látta, hogy Varqá óvatos lett, így más tervet eszelt ki. Felkereste Tabríz egyik papját:

– A vejem bábi. Kérlek, írd meg a halálos ítéletét – bujtogatta a papot.

A pap erre azt felelte:

– Nem tehetem, addig, amíg egészen biztos nem vagyok benne.

Az asszony erre ezt felelte:

– Akkor idehozom hát az egyik gyermekét, hogy te magad is meglásd, és akkor majd egészen biztos lehetsz a dolgodban.

Ekkor hazament, és megkereste Rúh’ulláh-t.

– Apád egyik barátja kíván veled találkozni – mondta neki.

Rúh’ulláh elment hát nagyanyjával a magas rangú pap házába, és abban a tudatban, hogy a pap egy bahá’í, az ’Allah’u’Abhá köszöntéssel üdvözölte, majd helyet foglalt. A nagymama azt mondta a papnak:

– Ez a fiú szépen szavalja a kötelező imát is.
A pap erre odafordult Rúh’ulláh-hoz:

– Fiatalember, mondd el hát azt az imát, hadd halljam én is.

Rúh’ulláh nyomban felemelkedett a székről, és megkérdezte:

– Merre van a Qiblih ebben a házban?

Megmutatták neki, mire Rúh’ulláh szép hangosan elmondta a kötelező imát. Ezután a pap mérgesen odafordult az asszonyhoz:

– Khánúm! Nem szégyelled magad?! Hogy szabhatnék ki halálos ítéletet bárkire is, aki ilyen jó Istenhívőnek neveli a fiát?”

Varqá ennek az eseménynek minden részletét megírta apósának, Mírzá ’Abdu’lláh Khán-nak, aki aztán elvált feleségétől, és Varqá-nak is engedélyezte, hogy elváljon leányától. Varqá válását követően két idősebb gyermekét, ’Azíz’ulláh-t és Rúh’ulláh-t magához vette, míg két öccsük, Valí’ulláh és Badí’’ulláh anyjukkal és nagymamájukkal maradtak. Minden reggel a nagymama leültette a két gyermeket maga mellé, és azt mondta nekik:

– Én elmondom az imát, ti pedig azt mondjátok rá, hogy ’Ámen’.

Ekkor fölemelte a karját és azt mondta:

– Ó, Isten! Amikor a fiúk felnőnek, adj nékik gazdagságot, ha muszlimok maradnak, ám ha apjukhoz hasonlóan bábikká válnának, akkor sújtsd őket inkább halállal most rögtön.

Miután mindezt elmondta, a gyerekeknek rá kellett vágniuk, hogy ’Ámen’. Ellenségessége oly mértékű volt, hogy amikor hírt kapott Varqá mártírhaláláról, még meg is ünnepelte. Ennek ellenére semmit sem ért el e tetteivel, mert valamivel később ő maga és leánya is nyomorúságba jutottak.

Ami Varqá-t illeti, az ellenség álnoksága miatt, nem maradhatott Tabríz-ban, és gyermekeivel együtt Zanján-ba költözött, ahol elvett egy bahá’í hölgyet feleségül. Rúh’ulláh pedig boldogan folytatta a Hit tanítását. Egy napon bátyjával, ’Azíz’ulláh-val sétált. Egy magas rangú pap, aki szamárháton közeledett, észrevette a ruházatukból, hogy nem Zanján-ból valók. Megszólította hát ’Azíz’ulláh-t:

– Kinek a fia vagy?
Rúh’ulláh rögvest rávágta:
– Varqá fiai vagyunk.
A pap tovább faggatózott:
– Mi a nevetek?
– Az én nevem Rúh’ulláh – hangzott a válasz.
A pap erre ezt felelte:

– Micsoda remek név! Rúh’ulláh volt Jézus Krisztusnak a címe, aki a holtakat föltámasztotta.

Rúh’ulláh erre ezt felelte:

– Ha egy kicsit lassabban haladsz a szamaradon, akkor én is feltámasztalak a halálból.

Mikor a pap ezt meghallotta csak ennyit szólt:
–Ti biztosan bábi gyermekek vagytok!”

Néhány év elteltével Varqá egy Táblát kapott ’Abdu’l-bahá-tól. A Táblában ’Abdu’l-Bahá figyelmeztette, hogy nehézségek sokaságával kell majd szembenéznie. Éppen akkortájt Varqá feleségének is volt egy rossz álma, amit el is mondott Varqá-nak. Varqá ekkor közölte vele:

– Teherán-ba megyek, mert ’Abdu’l-Bahá arra kért, mentsem ki az Írásokat és Táblákat Zanján-ból.

Aztán megkérte új apósát, Hájí Ímánt, hogy béreljen neki egy lovat a teheráni úthoz. Ez igencsak nehéz dolog volt, mivel hidegre fordult az idő, sok hó esett, és az összes állatot már bérbe vették. Néhány nap elteltével befejezte holmija összecsomagolását, és a Táblák is gondosan be voltak pakolva két lezárt ládába. Egy hideg hajnalon aztán útnak indultak. Eközben Zanján kormányzója is tudomást szerzett Varqá elutazásáról, és nyomban katonákat küldött a letartóztatására. A katonák utolérték őket, letartóztatták Varqá-t, és visszakísérték Zanján-ba apósával és Rúh’ulláh-val együtt. A Táblák azonban a többi utazóval maradtak, és épségben megérkeztek Qazvín-ba.

A letartóztatott ’bábik’ híre mindenfelé elterjedt. Ramadan hónapja volt és az emberek, akiknek semmi más dolga nem akadt, csoportokba verődtek, hogy megnézzék őket. Amikor látták, hogy a bábik is ugyanolyan emberi lények, mint ők maguk, igencsak meglepődtek. Azt mondogatták:

– Hisz’ ezek épp oly’ egyszerű hétköznapi emberek, mint mi vagyunk. Mitől ’bábík ők?

Zanján ulémái (papsága) éjszakánként ellátogattak a börtönbe, és vallási eszmecserét folytattak Varqá-val. Mivel a beszélgetések végén arra jutottak, hogy nem tudnak érdemi választ adni, szitkozódtak és távoztak, majd visszatértek a következő napon. Nap mint nap, ugyanez folytatódott két héten keresztül. Ekkor ’Aká’ud-Dawlih, Zanján kormányzója megparancsolta, hogy valamennyi bábít szállítsák át Teheránba. Mindenkit súlyos láncba vertek, majd útnak indították őket Teheránba. Nagy tömeg gyűlt össze megnézni távozásukat. Hosszú volt az út, és a raboknak súlyos megpróbáltatásokat kellett elszenvedniük. Varqá lábán lévő lánc is nagyon nehéz volt, és mivel lábai a ló két oldalán lógtak, a legkisebb mozdulat is iszonyú fájdalmat okozott neki. Az egyik őr, aki igen kegyetlen ember volt, rendszeresen odacsapott a lovaknak, hogy a megugró ló még nagyobb fájdalmat okozzon. Amikor a többiek tiltakoztak a rabokkal szembeni kegyetlenkedései miatt, csak ezt hajtogatta:

– Ezek a bábík olyanok, mint Shimr, mi pedig olyanok vagyunk, mint az imámok.

Shímr, Husayn imám gyilkosa, a kegyetlenség és Istennel való szembeszegülés szimbóluma volt. Varqá-t nagyon bántották az őr szavai és ezt felelte neki:

– Tegyen igazságot Isten közted és köztünk!

Az őr dühösen a lovára csapott, megugratta a lovát és előrenyargalt. Út közben egy forráshoz ért. Ivott egy kicsit a vízből és rágyújtott egy cigarettára. Hirtelen rettenetes hasfájást kapott. Kiabálását már messziről meghallották a többiek. Az őrt elszállították a legközelebbi településre, Karaj-ra. Varqá, aki maga is doktor volt, előírt számára néhány gyógyszert. Ám ez sem segített rajta, és mire Teheránba értek, az őr meghalt.

Teheránban Varqát és társait egy szobába zárták. A következő napon átvitték őket a gyilkosok és tolvajok börtönébe, és azok a hírhedt Qará Guhar típusú láncok kerültek nyakuk köré, melyek egykor Bahá’u’lláh nyakát is körbezárták. Rúh’ulláh kicsi volt, és nyaka nem bírta el a súlyos láncok terhét. Hoztak hát két botot, melyeket a nehéz láncok alá támasztottak. Minden személyes tárgyukat elkobozták. A börtön tisztje még azt a köpenyt is elvette, melyet Bahá’u’lláh adott egykor Varqá-nak. A többi katona is mind elvett tőlük valamit. Varqá a következő történetet mesélte:

„Egyszer az iszlám korszaka idején az ellenség elfoglalta az egyik iszlám várost, és lovaikat a mecsethez vitték, majd a Koránokat a lovak lába alá vetették, és istállónak használták a mecsetet. Az egyik muszlim mindezt látva felkiáltott:

– Ó, Istenem! Az ég mindjárt a földre hullik, és a föld és a menny összeütköznek!

Erre egy bölcs ember azt felelte neki:

– Ne aggódj! Isten neve, a Mindeneket Megelégítő már kinyilváníttatott, úgyhogy semmi sem fog történni.”

Ekkor Rúh’ulláh szólalt meg:

– Apám, ma az Áldott Szépség Mindeneket Megelégítő neve szintén megjelent; úgyhogy Ő sem Varqá-ra, sem Rúh’ulláh-ra, sem a többiekre nem fog letekinteni.

Ez a gondolat mindenki körében derültséget keltett egy időre. Varqá aztán azt így folytatta:

– Hála az Istennek, hogy minden, amink volt, érdemesnek bizonyult arra, hogy Isten nevében elkobozzák.

A börtönben nagyon szigorúan bántak velük. Nehéz láncokat vertek a nyakukra, azzal áltatva őket, hogy fizetség fejében lecserélik őket könnyebbekre, ám mivel pénzük nem volt, ugyanaz a lánc maradt mindvégig a nyakukon. Egyetlen darab kenyeret adtak nekik naponta, ami épphogy csak elegendő volt az éhhalál ellen. Az egyik napon fényképész jött, és fotókat készített róluk. Senki sem tudta, miért van ezekre a képekre szükség. Mindez a sah koronázását megelőzően három nappal történt. Nagy volt a sürgés-forgás: mindenki az utcák kivilágításával, tűzijátékok elhelyezésével és a műsorok szervezésével volt elfoglalva. A több éve börtönbe vetett tolvajok és gyilkosok valamennyien örvendtek, mert a sah ígéretet tett, hogy a koronázása napján szabadon bocsátja az összes rabot.

Ekkor azonban egy Mírzá Ridá Kirmání nevű ember sikeres merényletet követett el a sah ellen. A sah testét a miniszterelnök, Mírzá ’Alí Asqar Khán saját kocsijába vitette, és a városba hajtatott. Az úton a sahot látva mindenki mélyen meghajolt. A miniszter, aki a halott sah mögött ült, a sah kezét mozgatva integetett az embereknek. Így jutatta el a sah holttestét a kormányzati épületbe. A város lakóinak egy ideig nem is volt tudomása a sah haláláról. Hájibud-Dawlih azt gondolta, hogy a bábik ölték meg a sahot, ezért dühösen berontott a börtönbe és megparancsolta, hogy valamennyi rabot verjék láncra. A börtön kapitányát pedig elküldte, hogy hozzák Varqá-t és Rúh’ulláh-t elé. Amint Hájíbud-Dawlih meglátta Varqá-t, nekirontott:

– Elértétek hát, amit akartatok.
Erre Varqá így felelt:
– Semmi rosszat nem tettünk.
Hájíbud-Dawlih fortyogó dühében azt kérdezte.

– Na, akkor azt mondd meg, kivel végezzünk elsőként: veled, vagy a fiaddal?

– Valójában mindegy.

Hajíbud-Dawlih előrántotta tőrét és mellkason döfte Varqá-t, majd megkérdezte:

– Na, most hogy érzed magad?
Varqá azt felelte:

– Istennek hála, jobban érzem magam, mint te magad.

Rúh’ulláh könnyek közt állt ott:

– Apám! – kiáltotta. – Vigyél magaddal, vigyél magaddal engem is!

Hájíbud-Dawlih odament Rúh’ulláh-hoz, és megpróbálta mindenféle ígérettel lecsillapítani, de Rúh’ulláh semmit nem fogadott el, s egyre csak azt hajtogatta:

– Az apámhoz akarok menni.

Hájíbud-Dawlih erre egyre dühösebb lett, és megparancsolta, hogy hozzanak kötelet. Mivel hirtelenjében nem találtak kötelet, egy kalodát szorítottak Rúh’ulláh nyaka köré. Ekkor két őr megragadta a kaloda két végét, aminél fogva aztán felemelték. Rúh’ulláh teste még néhány pillanatig vonaglott, majd mozdulatlan lett. Ezután testét a földre helyezték. Hájíhbud-Dawlih ekkor megparancsolta, hogy hozzák oda a többi rabot is. Hirtelen Rúh’ulláh teste erősen megrándult és megugrott. Hájíbud-Dawlih úgy megrémült ettől, hogy azon nyomban kimenekült a szobából, és azt mondta, hogy majd csak másnap végez a többi rabbal. Hájíbud-Dawlih utasítására Rúh’ulláh és Varqá testét a börtön kútjába vetették.

Áqá Mírzá Husayn, aki Varqá-val és Rúh’ulláh-val együtt raboskodott, Rúh’ulláh-val álmodott. Rúh’ulláh álmában mosolyogva és boldogan közeledett felé, és így szólt hozzá:

– Áqá Mírzá Husayn! Látod, miként emelkedtem az uralkodó nyakán föl a magasba?

Vértanúsága előtt Rúh’ulláh legnagyobb büszkesége az volt, ahogy a zarándokútról történő hazatérésük előtt ’Abdu’l-Bahá ráhelyezte áldott kezeit Rúh’ulláh vállára, és azt mondta neki:

– Ha Isten is úgy akarja, Rúh’ulláh az uralkodó nyakán emelkedik majd a magasba, és hirdeti Isten Hitét.

Vértanúsága idején Rúh’ulláh mindössze tizenkét esztendős volt.

Ámbár Rúh’ulláh igen fiatal volt, kézírása mégis gyönyörű volt, választékosan fejezte ki magát és igen nagy tudással is rendelkezett. A bahá’í összejöveteleken és találkozókon, de még a baráti beszélgetéseken is Rúh’ulláh az apja után szólalt fel, s beszédét senki nem hagyta dicsérő szó nélkül.

Rúh’ulláh verseket is költött. Az alábbiakban költészetének néhány versszaka olvasható:

Ó, borivó, csordultig töltsd immár kelyhedet,
Szítsa lángra szíved Sinaiát tüzes borod elegye,
Az Időtlen terméséből egy üdítő kortyot kérek,
Hogy részeg bódulatomból magamhoz térjek,
Hogy szabaduljak a por és víz sötét tömlöcéből,

Hogy részesüljek a Tér Nélküli tiszta tér öröméből,

Hogy belélegezhessem a lélek kertjéből a Barát illatát,

És a Barát otthonából szellőként térhessek vissza,

S mint ki pezsdítő aromák illatát bőven itta,
Örömet hozó jó hírétől telve gazdagabban,
A Királyság barátainak bátran kimondhassam:

Lássátok meg ím a Szövetség Napját; Siessetek hát!

Ó társak, tartsátok becsben e pillanat kincsesházát,

Támogassátok és segítsétek az Egy Igaz Ügyét.

Tettre fel, ó, barátim, hisz szolgálatra hív az idő,

Szálljék ím ránk az áldás, a tettre pezsdítő!
Miként az Időtlen Szépség fennen hirdeti,
Legszentebb Könyvéből hallják a Föld népei:
Ki felkél az Egyetlen Igaz Ügye szolgálatára,
Annak az emberek Ura áll majdan pártjára.
34.
_____________
Valódi áru
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ó, ti, kik az Isteni Királysághoz vonzódtok! Minden lélek kutat egy bizonyos dolog után, és dédelget valami vágyat, és éjjel-nappal azon fáradozik, hogy elérje célját. Az egyik gazdagságra éhes, a másik dicsőségre szomjazik, megint egy másik a hírnév, a művészet, a jólét és hasonlók után epekedik. Mégis végül valamennyi veszteségre és csalódásra ítéltetett. Egytől egyig hátrahagyják mindazt, ami az övék, és üres kézzel távoznak a túlvilági birodalomba, és minden munkálkodásuk hiábavaló. Ismét porrá lesznek mind, csupaszon, kiábrándultan, csüggedten és teljes kétségbeesésben.

Ám, az Úrnak hála, ti azzal foglalatoskodtok, ami örökkön tartó hasznot biztosít számotokra; és ami nem más, mint Isten Királysága utáni vonzódásotok, hitetek és tudásotok, szívetek megébredése, és komoly igyekezetetek az Isteni Tanítások terjesztésére.

Valóban, ez az ajándék soha el nem múló, és ez a gazdagság mennyei kincs!”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.176

Abban az időben, amikor Bahá’u’lláh Akkóban tartózkodott, egy ’Abdu’l-Karím nevű egyiptomi kereskedő fordult Hozzá levélben engedélyért, hogy meglátogathassa szentséges Személyét. Valamivel később a következő válasz érkezett Akkóból:

– Ha rendezted valamennyi adósságodat, eljöhetsz.

’Abdu’l-Karím, akinek minden vágya az volt, hogy Bahá’u’lláh-val találkozhasson, úgy határozott, hogy kifizeti összes adósságát, hogy eleget tegyen az Áldott Szépség kérésének. Öt évig tartott, míg minden tartozását ki tudta fizetni. Csak egy csekély összeg maradt a számára. Annak is egy részét hátrahagyta családjának, hogy azzal tudják fedezni kiadásaikat az ő távolléte alatt. A maradék pénz pedig csupán egy teherhajó fedélzetére szóló jegyre volt elegendő. Korábban a legjobb utasszállító hajókon utazott. Ezen a teherhajón még ülőhely, vagy alvásra szolgáló alkalmatosság sem állt a rendelkezésére. Az út során szüntelenül csak egy gondolat járt az eszében:

– „Most hogy zarándokútra megyek, és Bahá’u’lláh színe elé járulhatok, ezeknek a dolgoknak nincs jelentősége.”

Végül aztán a hajó befutott Haifa kikötőjébe. Ezzel egy időben Bahá’u’lláh valakit Haifa-ba küldött:

– Egy kedves vendég érkezését várom – mondta neki.

A kocsis nem ismerte ’Abdu’l-Karím-ot. Szemügyre vette a hajó utasait, ám nem jött rá, kiért is küldhette Bahá’u’lláh. Így aztán visszatért Akkó-ba.

– A vendéged nem volt az utasok között – jelentette.

Bahá’u’lláh persze tudta, hogy ’Abdu’l-Karím megérkezett, csak a kocsis nem ismerte föl. Ezért aztán ’Abdu’l-Bahá-t küldte el Haifá-ba.

Eközben ’Abdu’l-Karím elhagyta a hajót, és mivel senki és semmi sem volt ott ismerős számára, csalódottan leült egy padra és várt. ’Abdu’l-Bahá azonnal felismerte, odalépett hozzá, és bemutatkozott neki. Megkérdezte ’Abdu’l-Karím-ot, hogy még aznap éjjel kíván-e Akkó-ba menni, vagy másnap szeretné folytatni az utat. ’Abdu’l-Karím csak reggel szeretett volna tovább utazni. Ám mivel pénze nem volt, de azt sem szerette volna, hogy valaki más fizessen a szállásért, úgy döntött, hogy azon a padon éjszakázik. Hűvös volt az éjjel. Nem volt mivel megvédenie magát a hidegtől, mivel ’Abdu’l-Karím köpenye a tengerbe esett az úton. ’Abdu’l-Bahá ott maradt mellette a padon, köpenye egyik felét fölemelve takargatta be ’Abdu’l-Karím-ot, és így töltötték az egész éjszakát meditálással és imával.

Másnap reggel ’Abdu’l-Karím szeretettel és hittel teli szívvel vágott neki az Akkóba vezető útnak ’Abdu’l-Bahá oldalán, és végre valahára öt év megpróbáltatásai és küzdelmei után eljutott Bahá’u’lláh színe elé.

35.
_____________
Az elnyomottak jogai
Bahá’u’lláh azt mondja:
„Ó, föld zsarnokai!

Szüntessétek meg zsarnokságotok, mert Én megfogadtam, hogy igazságtalanságra nincs bocsánat. Így döntöttem, visszavonhatatlanul, a féltve őrzött lapon, melyet dicsőségem pecsétjével pecsételtem meg.”

Rejtett Szavak, Perzsa 64.

Az akkói börtön őreinek kapitánya Ahmad Jarráh volt. Ez az ember fokozatosan felismerte Bahá’u’lláh állását és végül kijelentette hitét. Eztán tanítani kezdte a hitet bátyjának is, aki az akkói városháza vezetője volt, és aki szintén hívővé vált. Volt azonban a testvéreknek egy elszánt ellensége, egy magasabb beosztású hivatalnok, aki minden lehetséges módon ártani próbált nekik. Egy nap aztán a testvérek elhatározták, hogy megkérdezik Bahá’u’lláh-t, mi tévők legyenek ezzel az elvetemült főnökkel kapcsolatban. Még el sem kezdték mondókájukat, amikor Bahá’u’lláh e szavakkal fogadta őket:

– Hála Istennek, Aki megmenekített titeket a főnök gonosz üzelmeitől!

Ahmad Jarráh és bátyja igencsak meglepődtek e szavak hallatán, de tudatában voltak annak, hogy Bahá’u’lláh jóslatai, bármi legyen is az, bizonyosan megtörténnek. Két nappal később egy határozat érkezett a szultántól, melynek értelmében a főtisztet elbocsátották állásából!

36.
_____________
Bűnt elnéző szemek
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Legyetek tökéletes egységben. Soha ne haragudjatok meg egymásra. … Szeressétek a teremtményeket Isten kedvéért és ne önmagukért. ... Ne nézzétek senki hiányosságait; lássatok a megbocsátás szemével. … A szem, mely elnézi a hibákat, a lelkek Teremtője felé fordítja tekintetét.”

Promulgation of Universal Peace, p.93

Abban az időben, amikor Bahá’u’lláh Abbúd házában tartózkodott, egyre több bahá’í telepedett le lassacskán Akkóban és talált magának valamilyen munkát. Néhányuk például boltot nyitott. Akkó akkori kormányzója, Ahmad Big Tawfiq békén hagyta, és nem zaklatta a bahá’iokat. Nem így tett azonban az Akkóba érkező új kormányzó, akit ’Abdu’r-Rahmán pasának hívtak. Ez a személy már a kezdet kezdetén is ellenszenvvel viseltetett a hívőkkel szemben, és az volt a szándéka, hogy minél több pénzt kapjon tőlük. A hívők azonban semmit sem adtak neki. Ekkor ’Abdu’r-Rahmán pasa hosszú levelet intézett a Konstantinápolyi (Isztambuli) kormányhoz, és abban ecsetelte a bahá’iok szabad életét, valamint, hogy dolgoznak és jövedelemhez jutnak. A válasz Isztambulból nem sokáig váratott magára, és kifejtette, hogy a bahá’iok foglyok és nincs joguk munkát vállalni. ’Abdu’r-Rahmán aznap este meglátogatta Akkó muftiját és beszámolt neki a levélről:

– Holnap, amikor a bahá’iok boltjaikba mennek, le fogom tartóztatni és bebörtönzöm valamennyit. Sőt, még azt sem fogom hagyni, hogy ’Abdu’l-Bahá szabadon közlekedhessen, és jöjjön, menjen, amerre csak kedve tartja.

Shaykh ’Alí Miri, Akkó muftija, aki nagyon is kedvelte ’Abdu’l-Bahá-t, még akkor éjjel elment Hozzá és így kérlelte:

– Adj, kérlek, a kormányzónak egy kis pénzt, mert ha nem, holnap reggel valamennyiőtöket becsukat.

– Semmit nem fizetünk neki, és ne is aggódj miattunk: kegyes az Isten és könyörületes, és Én minden bizodalmamat Belé helyezem.– felelte ’Abdu’l-Bahá.

Bár igen későre járt az idő, és Bahá’u’lláh is nyugovóra tért már, az ügy halaszthatatlansága miatt ’Abdu’l-Bahá mégis az Áldott Szépség elé járult és elmondta Neki a történteket. Bahá’u’lláh így szólt:

– Üzenj a hívőknek, hogy a holnapi nap folyamán ne nyissák ki üzleteiket.

Megmondták hát a hívőknek, hogy másnap tartsák zárva üzleteiket. Reggel aztán mindannyian ’Abdu’l-Bahá-nál gyűltek össze. Két órával napkelte után a sürgönyiroda vezetője jelentkezett be ’Abdu’l-Bahá-hoz. ’Abdu’l-Bahá az Áldott Szépség társaságában tartózkodott éppen, amikor jelentették a sürgönyiroda vezetőjének érkezését. Az Áldott Szépség mosolyogva mondta:

– Menj csak oda hozzá. Jó hírekkel szolgál. Senki sem állhat Isten akaratának útjában.

’Abdu’l-Bahá fogadta tehát a sürgönyiroda vezetőjét, aki egy nem sokkal korábban érkezett táviratot lengetett a kezében.

– Még senkinek sem mutattam meg – mondta.

A sürgöny az ’Abdu’r-Rahmán elbocsátására szóló parancsot tartalmazta.

’Abdu’r-Rahmán pasa tisztában volt vele, hogy Damaszkuszba küldik kihallgatásra, ami egyben azt is jelentette, hogy felesége és gyermekei mindenféle védelem nélkül magukra maradnak. ’Abdu’r-Rahmán pasa, barátok híján, ’Abdu’l-Bahá-nál keresett menedéket. ’Abdu’l-Bahá megnyugtatta:

– Segítségedre leszünk mindenben, amit csak kívánsz.

’Abdu’r-Rahmán azt kérte, hogy küldjék feleségét és gyermekeit utána Damaszkuszba. ’Abdu’l-Bahá azt felelte:

– Ne aggódj! Gondom lesz mindenre.

Amikor ’Abdu’r-Rahmán már Damaszkuszban volt, az egyik bahá’í, ’Abdu’l-Bahá utasításának engedelmeskedve, Damaszkuszba kísérte a pasa feleségét és gyermekeit. ’Abdu’r-Rahmán szerette volna megjutalmazni ezt a bahá’ít, de ő nem fogadta el. A pasa ekkor felajánlotta, hogy megtéríti az utazás költségeit, ám a bahá’í barát ezt is visszautasította.

– Én csupán az Uram, ’Abdu’l-Bahá utasításait követtem, és ezért sem jutalomra, sem fizetségre nem tartok igényt.

’Abdu’r-Rahmán végül egy levelet küldött el vele ’Abdu’l-Bahá-nak. A levélben ez állt:

„Ó, ’Abdu’l-Bahá, ostoba voltam és nagy hibát követtem el. Esedezem megbocsátásodért a tudatlanságom miatt.”

Az elbocsátott ’Abdu’r-Rahmán pasa utáni új kormányzó, akit Asad Effendi-nek hívtak, engedélyt kért, hogy Bahá’u’lláh elé járulhasson, mivel utasítást kapott, hogy vizsgálatot folytasson a rabok helyzetéről. Bahá’u’lláh ehhez nem adta beleegyezését. Asad Effendi ekkor ’Abdu’l-Bahá-hoz fordult, hogy járjon közben közvetítőként, és végül olyan hosszan tartott ki szándéka mellett, hogy Bahá’u’lláh hozzájárulását adta a látogatáshoz. Amikor a kormányzó az Áldott Szépség elé járult, úgy elámította Őszentsége nagysága, hogy egyszerűen csak megcsókolta köpönyege szegélyét, és már távozott is.

A következő kormányzó, Faydi pasa egy éles eszű, lelkiismeretes ember volt. Akkói kinevezése elejétől fogva észrevette, hogy ’Abdu’l-Bahá soha nem hagyja el Akkót. Így Faydi pasa maga ment ’Abdu’l-Bahá-hoz és mondta neki:

– Amikor csak óhajtod, szabadon mehetsz bárhova, ahová csak kívánod.

Bármikor, ha egy összejövetel alkalmából előkelőségek és tanult emberek gyűltek egybe, Faydi pasa mindig megjegyezte:

– ’Abdu’l-Bahá nélkül hiányzik az összejövetel lelke.

Faydi pasa személyének értékét az a tény jelzi, hogy Bahá’u’lláh is megelégedéssel nyilatkozott róla.

’Abdu’l-Bahá egy alkalommal, épp az Áldott Szépség társaságában, dicsérően beszélt Faydi pasáról. Erre Bahá’u’lláh megjegyezte:

– Faydi pasa remek ember. Meglátod, nem sokára sürgöny érkezik majd, amiben Isztambulba rendelik, és egy magasabb beosztást ajánlanak fel neki. – Eztán hozzátette – Ha több Faydi pasához hasonló értékes személyiség lenne a kormányban, akkor az ország helyzete sokat javulhatna.

Alig telt el két óra, és megjelent a sürgönyiroda vezetője. Kezében az Isztambulból érkezett sürgöny volt, mely Faydi pasát arra utasította, hogy menjen Isztambulba és foglaljon ott el egy magasabb beosztást.

37.
_____________
A szívek titka
Bahá’u’lláh azt mondja:
„Ó, barátok!

Igazán mondom néktek, bármit is titkoltok lelketek mélyén, napnál világosabb az Énelőttem; s ha mégsem látom meg, az Én kegyem az, nem a ti érdemetek.”

Rejtett Szavak, Perzsa 60.

Áqá Ridáy-i-Sa’ádati egy Yazd-i születésű megrögzött muszlim volt. Egyszer aztán összeismerkedett egy bahá’íal és a Hitről folytatott eszmecsere, valamint a Kitáb-i-Íqán (A Bizonyosság Könyve) olvasása után hívővé vált. A családjának azonban nem mondhatta el, hogy bahá’í lett. Ő maga így emlékezett vissza erre az időszakra:

„Arra hivatkozva, hogy vízért megyek a kúthoz, elindultam otthonról egy vödörrel, majd elrohantam az egyik bahá’í, Ustád Kázím, házához; elolvastunk közösen néhány bekezdést a Kitáb-i-Iqán-ból, majd elmentem a kúthoz és vízzel teli vödörrel tértem vissza a házunkhoz. Senkinek sem volt fogalma róla, hogy útközben kitértem Ustád Kázím házához, mivel a kút négy kilométerre volt, és a vízhordással igen sok idő telt el amúgy is.”

Áqá Ridáy-i-Sa’ádati idővel elköltözött Yazd-ból ’Ishqábád-ba, és onnan utazott Bahá’u’lláh meglátogatására, miután megkapta Tőle ehhez az engedélyt. Áqá Ridáy ezeket mesélte:

„Többször is jelen lehettem a Szent társaságában. Egy alkalommal, amikor másokkal együtt voltam Nála, az ’Ishqábád-i bahá’iokon kezdett járni az eszem. Gondolatban Abu’l-Fadl nevét említettem meg és még öt másik bahá’íjét azzal a szándékkal, hogy zarándokutamat nekik ajánljam. Amint gondolatban megemlékeztem róluk, Bahá’u’lláh odafordult hozzám és elmosolyodott. Majd beszélni kezdett Mírzá Abu’l-Fadl-ról és a másik öt bahá’íról neveiket említve, és azt mondta nekem:

– Zarándokutad felajánlása az ő tiszteletükre elfogadtatott Általunk; elfogadtatott Általunk.

Kétszer is megismételte! Olyan nagy hatással volt rám ez a kijelentés, hogy majdnem összeestem. Bahá’u’lláh ekkor megkérte Mírzá Áqá Ján-t, hogy hozzon valami édességet. Mire Ő Maga kínált végig mindenkit a cukorkákkal, és nekem kettőt is adott belőlük. Szükségem is volt rájuk, hiszen csak azután tudtam ismét megállni a lábamon, hogy ezeket megettem. Amikor azonban elhagytuk a szobát, a folyosón elájultam.”

Áqá Ridáy-i-Sa’ádati rendkívül ékesszóló előadó volt. Sokat mesélt a Szent Földről. Kellemes hangján bahá’í dalokat tanított a bahá’í órákon. Emlékei közül például a következő történetet idézte föl előszeretettel:

„Egy alkalommal három hívő volt az Áldott Szépség színe előtt: Mírzá Haydar ’Alí Isfaháni, Zaynu’l-Muqarrabín és Mishkín Qalam. Bahá’u’lláh a következő szavakat intézve fordult hozzájuk:

– Szeretnétek, hogy az Abhá Királyságba juttassalak benneteket?

– Bármi is legyen Isten akarata, én megelégedéssel fogadom – felelte Mírzá Haydar ’Alí.

– Én ugyan nem, Uram. Én itt, ezen a helyen szeretnék a Te szolgálatodra lenni! – kiáltott fel Mishkín Qalam.

– Ó Uram! Nagyot hall; nem hall rendesen – jegyezte meg Zaynu’l-Muqarrabín ekkor Mírzá Haydar ’Alí-nak.

38.
_____________
Jótékonyság
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Nagylelkű vagyok és könyörületes, áldott az, ki az Én erényeimmel ékes.”

Rejtett Szavak, Perzsa 49.

’Abdu’l-Bahá a következő történetet idézte föl gyermekkori emlékei közül:

„Amikor Mázindaránban tartózkodtunk, én még egészen kisgyermek voltam, és az akkori idők minden játéka és szórakozása rendelkezésemre állt, hogy jól érezhessem magam. Élt ott a városban egy Áqá Rahím nevű ember, aki a pásztorok vezetője volt. Egy nap Áqá Rahím jött el a házunkba és anyám hozzájárulását kérte, hogy magával vihessen a pásztorok egy ünnepére. Hosszas kérlelés után aztán engedélyt kapott rá. Én is nagyon örültem, hogy lehetőségem lesz részt venni egy a házunkon kívüli ünnepségen. Áqá Rahím vezetésével egy zöldellő ösvényen, majd gyönyörű erdőségeken keltünk át, míg végül a hegyekbe nem értünk. Ekkor szűk hegyi utakon haladtunk keresztül egészen a hegy csúcsáig. Onnan káprázatos kilátás tárult elém a környező mezőségre. Körülbelül nyolcvan pásztor gyülekezett ezen a helyen birkanyájával együtt. Négyszáz birkánk lehetett összesen és lovak is, melyeket e környéken őriztek. Valóban csodálatos látvány volt. Amint megérkeztünk a gyülekezésre szolgáló sátorba, megláttam az én üdvözlésemre és tiszteletemre felsorakozott pásztorokat. Valamennyien legjobb ruháikat öltötték fel, hisz különleges alkalom volt ez a számukra. Vacsorára kebabot szolgáltak fel, melyet ők maguk sütöttek – igazán ízletes étel volt. Később a tábortűz körül táncoltak és énekeltek. Ahogy leszállt az este, és elérkezett az idő hazatérésemre, arra lettem figyelmes, hogy a pásztorok körém gyülekeznek, és egymás között sustorognak. Odafordultam hát Áqá Rahím-hoz:

– Mi a baj?

– Mivel Téged tekintenek az itt összegyűlt pásztorok vezetőjének és mesterének, arra számítanak, hogy megajándékozod őket. – hangzott a felelet.

– De hisz’ én csak egy gyerek vagyok. Hogy várhatnak ajándékot tőlem? – kérdeztem. – És egyébként is semmit nem hoztam magammal.

– Itt ez a szokás. Illik ilyenkor, hogy kapjanak valami ajándékot – felelte Áqá Rahím.

Támadt ekkor egy ötletem, és mindegyikőjüket megajándékoztam egy birkával.

Amikor aztán hazaértünk, elmesélték Bahá’u’lláh-nak is az ajándékosztásom történetét. Az Áldott Szépség jóízűen kacagott és azt mondta:

– Ha nem vigyázunk a Mesterre, egy szép napon még Önmagát is elajándékozza másoknak!

39.
_____________
Nagylelkűség
Bahá’u’lláh azt mondja:

„A jótékonyság kedves és dicséretre méltó tett Isten szemében, és úgy tekintendő, mint egy herceg a jó cselekedetek között.”

Tablets of Bahá’u’lláh, Words of Paradise

A nagylelkűség ’Abdu’l-Bahá kivételes tulajdonságainak egyike volt. Mindenkinek segített, aki szükséget szenvedett. Bagdadban egyszer egy szegény ember jött ’Abdu’l-Bahá házába. Mivel szegény és elesett volt, ’Abdu’l-Bahá különösen nagy kedvességet mutatott iránta. A szobában, ahol leültek, volt egy gyönyörű és értékes szőnyeg. A szegény ember a szőnyeget simogatta és vágyakozón így szólt:

– Nagyon puha. Ha valaki erre hajtja le a fejét, hogy megpihenjen, bizonyosan jól alszik és kipiheni magát.

’Abdu’l-Bahá arcán mosoly suhant át, és azt mondta:

– Jól van. Most már ez a szőnyeg a te tulajdonodat képezi. Elviheted magaddal.

A szegény ember igen meglepődött. Magával vitte a szőnyeget, és boldogan hagyta el a házat, de azért időnként vissza-visszapillantott, hogy lássa ’Abdu’l-Bahá nem gondolja-e meg magát és kéri vissza a szőnyeget, mert nem tudta elhinni, hogy egy ilyen értékes szőnyeget bárki is csak úgy neki ajándékozzon.

Néhány nappal később ’Abdu’l-Bahá véletlenül összetalálkozott ugyanazzal a szegény emberrel az utcán, és az egészsége felől érdeklődött. Végül megkérdezte:

– Jól alszol a szőnyegen?

– Azt gondoltam, hogy a szőnyegen kellemesebb és kényelmesebb az alvás, de rájöttem, hogy semmi különbség nincs a szőnyeg és a gyékény között. Így aztán eladtam a szőnyeget – válaszolta a szegény ember.

40.
_____________
Az isteni segítség
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ó, ti, a Szent Küszöb szolgálói! A Mennyei Gyülekezet diadalmas seregei felálltak és felsorakoztak a magasságbéli birodalomban, készen állva és arra várva, hogy megsegítsék és győzelemre vezessék azt a vitéz lovast, aki magabiztosan vágtat be paripáján a szolgálat küzdőterére.”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.208

Egy szép napon az Akkó-i vendégházban ’Abdu’l-Bahá a következő történetet mesélte el:

– Egy alkalommal Bagdadból vadászatra mentünk két-három baráttal. Útközben egy rosszul öltözött napégette arab közeledett felénk teveháton. A barátok egyike el akarta ijeszteni a puskájával, de egy másikuk megakadályozta ebben. Az arab kenyeret kért tőlünk, mire mi adtunk neki. Aztán puskaport és pisztolyt kért, és mi ezekkel is elláttuk. Ezek után fogta magát és távozott. Ugyanaz a személy, aki visszatartotta a többieket attól, hogy elkergessék az arabot, ekkor megszólalt:

– Ne tévesszen meg benneteket az arab vézna, napégette és szegényes külseje; ő az egyik legnagyobb banda vezére és rengeteg embere van. Ha bárki felmérgesítette volna, azon nyomban lövést adott volna le, és valamennyi embere egy szempillantás alatt itt termett volna, hogy a segítségére siessen és bosszút álljon sérelmén.

’Abdu’l-Bahá ekkor így folytatta:

– Mi mindannyian olyanok vagyunk, mint ez az arab a sivatagban. Kívülről nézve mi is gyalogosan és magányosan bolyongunk, ám valójában védelmezőink mind ott vannak a Mennybéli Gyülekezetben, hogy vigyázzanak ránk. Amikor csak úgy ítélik meg, hogy segítségre szorulunk, azon nyomban segítségünkre és támogatásunkra sietnek.

41.
_____________
A láthatatlan kéz
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„E rövid napok gyorsan tovatűnnek, s a jelen pillanatai szemünk láttára foszlanak semmivé; e világ rózsáinak frissessége és szépsége sem lészen többé; a földi diadalok és élvezetek kertje elhervad és elenyészik. Az élet tavaszának évadja a halál őszébe fordul, a palota-termek ragyogó örömei a sírkamra holdfény nélküli sötétjébe süllyednek. Ezért aztán ezek egyike sem érdemes szeretetünkre, és a bölcs nem ezekhez köti szívét.

Az, akinek tudása és ereje van, inkább keresi a mennyország dicsőségét, a szellemi kiemelkedést, és a halhatatlan életet.”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.188

’Abdu’l-Bahá egyik legfontosabb feladatának a Báb sírszentélye megépítését tekintette. Bizony ennek folyamán számtalan nehézséggel kellett szembe néznie. A legsúlyosabb problémákat az Ügy ellenségei okozták. A zaklatásokra példa az az eset, amikor az ellenség levelet írt az Ottomán kormánynak arra panaszkodva, hogy ’Abdu’l-Bahá egy erőd építésén munkálkodik, és forradalom kirobbantását tervezi. A hívők egyike, Ismá’íl Áqá, aki maga is a Szent Földön tartózkodott abban az időben, a következőképpen számolt be a történtekről:

Még mielőtt az Ottomán kormány úgy döntött volna, hogy egy vizsgálóbiztost küld Háifába, ’Abdu’l-Bahá különböző helyekre, például Bejrutba és Egyiptomba küldte szét a haifai bahá’iokat. Csak ’Abdu’l-Bahá családja és néhány bahá’í maradt hátra. Én, Ismá’íl Áqá, és a személyzet többi tagja is összepakoltuk holminkat és készen álltunk az indulásra, mivel tudtuk, hogy a kormányzati vizsgálóbiztosok hamarosan megérkeznek, és akkor már nem biztos, hogy lesz időnk bármit is összecsomagolni. Az a szóbeszéd járta, hogy a kormányzati biztos a Fízán-i sivatagba száműzi majd ’Abdu’l-Bahá-t.

Hájí Mírzá Haydár ’Alí, aki az egyik legidősebb hívő volt, odament ’Abdu’l-Bahá-hoz és azt mondta neki:

– Az amerikai bahá’iok hajót béreltek, és Akkóba küldték, hogy a Szent Család Amerikába távozhasson rajta, és megmenekülhessen a veszélyből.

– Ő Szentsége, a Báb rendíthetetlenül állt ki az ellenség és a golyók elé. Bahá’u’lláh Élete végéig tűrte a rabságot és a láncokat. Illendő-e most megfutamodnom az ellenség szeme elől, miközben legfőbb vágyam az, hogy életemet áldozhassam az Áldott Szépség szolgálatának ösvényén? Menj hát, tanácskozzátok ezt meg a többi hívővel, és írd meg, milyen következtetésre jutottatok. – hangzott ’Abdu’l-Bahá felelete.

A hívők követték utasítását, összegyűltek és tanácskoztak. Az lett a tanácskozás eredménye, hogy jobb lenne, ha ’Abdu’l-Bahá elhajózna Akkóból valamilyen biztonságos helyre. Ezt a döntést papírra is vetették, majd előterjesztették ’Abdu’l-Bahá-nak.

Eltelt néhány nap, ám ’Abdu’l-Bahá egy szót sem szólt az ügyről. Végül aztán Hají Mírzá Haydar ’Alí odament ’Abdu’l-Bahá-hoz és azt mondta neki:

– Uram! Iránymutatásodnak megfelelően összegyűltünk, és megírtuk véleményünket a tanácskozás után.

– Igen. Kézhez vettem leveleteket, ám az Abhá Királyságtól is kértem választ, és az még nem érkezett meg. – válaszolta ’Abdu’l-Bahá.

Két vagy három nappal később Isma’íl Áqá-nak volt egy álma, melyben Bahá’u’lláh sírszentélye felől ágyúlövések dördültek el Akkó és a tenger irányába. Zavarodottan és aggódva ébredt fel. Reggel ’Abdu’l-Bahá-hoz ment és elmondta Neki az álmát. ’Abdu’l-Bahá azt mondta erre:

– Valóra fog válni az álmod. Hamarosan ágyúlövések hangja hallatszik majd.

Néhány nap elteltével hírt kaptak, hogy Konstantinápolyban (Isztambulban), az Ottomán birodalom fővárosában forradalom tört ki, és valamennyi kormányzati hivatalnokot visszahívtak a fővárosba. Az ’Abdu’l-Bahá letartóztatására Haifába tartó tisztviselők szintén arra kényszerültek, hogy visszaforduljanak. A forradalom kormányváltást eredményezett, és egyben valamennyi rab szabadon bocsátását is. ’Abdu’l-Bahá, aki Maga is az Ottomán kormány foglya volt, szabadulást kapott. Egy nap aztán ’Abdu’l-Bahá megjegyezte:

– Isten ágyúi igen hamar eldördültek!
Áqá Isma’íl a következőket mesélte el.

– Ezeket az eseményeket megelőzően egy napon Haifába érkeztem és szőlőtőkéket kezdtem ültetni az áldott ház kertjében. Ugyanaznap néhány kormányzati hivatalnok és vezető haladt el a ház előtt. Igen meglepődtek, hogy szőlőtőkét ültetek. Meghallottam, amint odasúgják egymásnak:

– Hamarosan száműzik, de még az is lehet, hogy kivégzik őket, és ezek meg még mindig szőlőtőkéket ültetnek!

’Abdu’l-Bahá akkor semmit sem mondott erre válaszként.

Amikor a kormányzat lecserélődött, és valamennyi fogoly szabadulást kapott, egy szép napon ugyanazok a hivatalnokok és vezetők érkeztek ’Abdu’l-Bahá látogatására. Vendégszeretetében részesítve őket ’Abdu’l-Baha egyszer csak hozzám fordult, és így szólt:

– ’Isma’íl Áqá, menj és hozz egy kis finom szőlőt a szőlőlugasból a kedves vendégeknek!

Ezzel a rejtett utalással akarta ’Abdu’l-Bahá hozzásegíteni őket a felismeréshez, hogy hacsak Isten akarata úgy nem kívánja, még ha a Föld összes népe is összeszövetkezne és próbálna ártani az Ügynek, akkor sem lennének képesek rá.

42.
_____________
Isteni Nevelés
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Tekints úgy az emberre, mint egy kincsesbányára, teli felmérhetetlen értékű drágakövekkel. Egyedül a nevelés képes arra, hogy feltáruljanak kincsei, és az emberiség javára váljanak.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 122

Egy napon ’Abdu’l-Bahá megszólította Hájí Mírzá ’Alí-t és így szólt hozzá:

– Hájí! Erre a Kinyilatkoztatásra utaló jóslatok közt az áll, hogy Isten Napján virágok sarjadnak majd ki a sziklákból. Mit gondolsz, mi lehet ennek a jelentése?

Hájí a következő történetet mesélte el válasz gyanánt:

– Irán egyik városában, Qazvín-ban élt egy rendkívül állatias és otromba ember. Mindenkit nagyon zavart a viselkedése, mivel már embert is ölt. Így aztán nagyon féltek tőle. A Qazvín-i bahá’iok közül néhányan aztán úgy döntöttek, hogy megpróbálják tanítani neki a Hitet, hátha ezáltal felhagy gonosz viselkedésével. Hosszasan beszélgettek vele, és végül sikerrel jártak, mert ez az ember bahá’í lett. Hite kijelentése után Bahá’u’lláh tanításainak engedelmeskedve véget vetett gonosz tetteinek, és igazán jó ember lett belőle. Amikor az emberek látták, hogy senkit sem bánt már többé, lassacskán még a közelébe is merészkedtek. Amikor viszont rájöttek, hogy bahá’í lett, a dolgok ellentétes fordulatot vettek. Immár az emberek kezdték bántalmazni, és amikor csak meglátták, szidalmakat zúdítottak rá, sőt, még kövekkel is meghajigálták. Ez az ember, akinek egykor még a közelébe sem mert menni senki, most eltűrte az üldöztetést és még csak ügyet sem vetett rá.

Hájí ezután így folytatta a történetet:

– A saját szememmel láttam ezt a goromba embert Qazvín-ban. Szíve még a kőnél is keményebb volt, ám miután hívő lett, úgy megenyhült, hogy otrombasága jósággá változott. Így történt, hogy a sziklából végül egy virág nőtt ki.

’Abdu’l-Bahá-nak igen tetszett ez a magyarázat és dicsérettel illette Hájí Mírzá Haydar-t.

43.
_____________
Az igazi kincs
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

Ám, az Úrnak hála, ti azzal foglalatoskodtok, ami örökkön tartó hasznot biztosít számotokra; és ami nem más, mint Isten Királysága utáni vonzódásotok, hitetek és tudásotok, szívetek megébredése, és komoly igyekezetetek az Isteni Tanítások terjesztésére.

Valóban, ez az ajándék soha el nem múló, és ez a gazdagság mennyei kincs!”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.176

A török nagykövet találkozott egy Madam Jackson nevű jómódú bahá’í hölggyel. Egyezségre jutottak, hogy háromezer font megfizetésének fejében szabadon bocsátják ’Abdu’l-Bahá-t az akkói fogságból. Rashíd pasa (a nagykövet), aki ’Abdu’l-Bahá ellensége volt, nagy örömmel fogadta volna el ezt a jelentős összeget. ’Abdu’l-Bahá azonban arra intette Madam Jackson-t, hogy egy centet se fizessen az Ő kiszabadításáért. Mikor Rashíd pasa tudomást szerzett erről, igen mérges lett. Fiát küldte el Haifába, hogy általa próbáljon kicsikarni egy kis pénzt ’Abdu’l-Bahá-tól, de ő sem járt sikerrel. Ekkor aztán maga ment el Haifába és utasította Akkó kormányzóját, hogy hozassa elé ’Abdu’l-Bahá-t. ’Abdu’l-Bahá azonban még ott Haifában sem szentelt túl nagy figyelmet az ügynek, így Rashíd pasa még ingerültebb lett. Erre aztán úgy határozott, hogy mindent elkövet azért, hogy megkeserítse ’Abdu’l-Bahá életét. Ezzel egy időben történt, hogy Haifába menet az úton a kormányzó elvesztette értékes gyűrűjét. Amikor Akkóba visszafelé tartottak, a kormányzó elpanaszolta fájdalmát ’Abdu’l-Bahá-nak és hogy mekkora veszteség érte a gyűrű elvesztésével. ’Abdu’l-Bahá erre azt mondta:

– Egy percet se aggódj! Megkerül majd a gyűrűd.

Amint aztán megérkeztek Akkóba, ’Abdu’l-Bahá megállította a kocsit az ékszerész műhelyénél.

– Egy rendkívül értékes gyűrűt hoznak majd ide. Vedd át és hozd el Nekem – mondta az ékszerésznek.

Ezután visszaszállt a kocsiba és hazatért a kormányzóval együtt. Másnap reggel az ékszerész elvitte a gyűrűt ’Abdu’l-Bahá-nak, Ő pedig visszaszolgáltatta azt az akkói kormányzónak. A kormányzó, aki álmában sem remélte, hogy a gyűrű valaha is megkerül, teljesen megrökönyödött. A pasához sietett és azt mondta neki:

– Abbas Effendi (’Abdu’l-Bahá) csodákra képes. Játszi könnyedséggel meglelte a gyűrűmet. Ne zaklassad többé és hagyj Neki békét. ’Abdu’l-Bahá tisztában van vele, miben mesterkedsz, és azt mondja, hogy ha az egész világ kerekedne is fel az Ő kiszabadítására, akkor sem járnának sikerrel, mielőtt Isten is úgy akarná; és ha Isten úgy kívánja, akkor senki sem lesz képes egy perccel sem tovább fogságban tartani.

Rashíd pasa, mivel jól ismerte a kormányzót és bízott benne, ettől fogva felhagyott ’Abdu’l-Bahá zaklatásával.

Évekkel később, amikor ’Abdu’l-Bahá Párizsban tartózkodott, Rashíd pasa is Párizsba utazott és engedélyt kért ’Abdu’l-Bahá meglátogatására. Miután megkapta a hozzájárulást, annak ellenére, hogy Rashíd pasa mennyit ártott Neki, ’Abdu’l-Bahá szerető kedvességgel fogadta.

44.
_____________
Engedetlenség
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Ó, barátaim! Az Én akaratomat szeresd, ne a magadét; sohase kívánd, amit Én nem kívántam számodra...”

Rejtett Szavak, Perzsa 19.

Shaykh Mahmúd-i-’Arab, akinek története már a korábbiakban is olvasható volt, Akkó muftija volt (vallási vezetője), és nagyon jó módban élt. Jelentős földbirtokokkal rendelkezett, melyeket megműveltetett és időnként még további földeket is bérelt művelésre. Mivel munkáját kiváló szakértelemmel végezte, minden évben gyarapította vagyonát. Az egyik évben, amikor bérbe akart venni néhány falut, ’Abdu’l-Bahá arra intette, hogy ezt inkább ne tegye meg abban az évben. Shaykh Mahmúd nem hallgatott rá, és eredeti tervének megfelelően bérbe vett néhány falut. A hívők kérdezték is tőle:

– Miért nem fogadod meg ’Abdu’l-Bahá tanácsát? Megmondta, hogy ne bérelj földeket az idén.

– ’Abdu’l-Bahá jól tájékozott szellemi és vallási kérdésekben, de anyagi és pénzügyi kérdésekben én rendelkezem több tapasztalattal; így idén, mivel olcsóbban jutottam a földekhez, különösen nagy haszonra teszek majd szert – vágta rá Shaykh Mahmúd.

Később, amikor eljött a betakarítás ideje, sáskajárás pusztított a földeken, és tönkretette a teljes terményállományt. Shaykh Mahmúdnak ez hatalmas veszteséget okozott.

E kellemetlen eset után, amikor csak hívővel találkozott, mindig a fejét csóválta és megjegyezte:

– Szófogadatlan voltam, de mostantól kezdve mindig hallgatok majd Uram tanácsára.

45.
_____________
Kedvesség
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ahogy Isten szeret mindenkit és kedves mindenkihez, úgy kell igaz szeretettel és kedvességgel lennünk mindenki más iránt. Senkit sem szabad rossznak tekintenünk, sem utálatra érdemesnek, és ellenségünknek sem. Mindenkit szeretnünk kell, sőt mindenkivel rokonként kell bánnunk, hiszen valamennyien egyazon Isten szolgái vagyunk. … Éjjel-nappal arra kell törekednünk, hogy fokozódjék a barátság és a szeretet, hogy az egység köteléke erősödjék, hogy az öröm és a boldogság mind nagyobb teret nyerjen, hogy egységben és összetartásban gyülekezzék az egész emberiség Isten árnyékában.”

Promulgation of Universal Peace, p.267

’Abdu’l-Bahá Akkóba érkezésének idején élt ott egy afgán ember, aki fanatikus muszlim volt, és ’Abdu’l-Bahá-t hitetlennek és pogánynak tartotta. Engesztelhetetlen ellenszenvvel és utálattal viseltetett a Mesterrel szemben és minden alkalmat megragadott, hogy másokat is ellene uszítson. Még a mecsetbeli összejöveteleken is gyakran sértőn beszélt ’Abdu’l-Bahá-ról.

– Ez az ember az igazság hamis prófétája – harsogta. – Ne álljatok vele szóba, hisz’ semmi közötök sincs hozzá!

Valahányszor összetalálkozott ’Abdu’l-Bahá-val az utcán, még köpenyét is fölemelte és eltakarta az arcát, nehogy a tekintete rávetődjön a Mesterre.

Ez az ember igen szegény volt, és a mecset egy helyisége szolgált lakhelyéül, és gyakran megesett, hogy hiányt szenvedett ruhában vagy élelemben. A Mester mindennel ellátta. Az afgán rendre elfogadta ezeket az ajándékokat, ám meg nem köszönte Neki egyszer sem.

Történt egyszer, hogy ez az ember megbetegedett. A Mester orvost hívott hozzá, gyógyszert és pénzt is adott neki, ám amíg az orvos az egyik kezén a pulzusát számlálta, addig az a másik kezével felemelte a köpenyét, s eltakarta az arcát, nehogy a Mesterre vetődjön tekintete.

A Mesrer huszonnégy éven át szüntelenül kedvességével halmozta el az afgánt, míg ő viszonzásul csak utálatot mutatott Iránta.

Aztán egy szép napon az afgán megjelent ’Abdu’l-Bahá házában, Sírva és bűnbánóan vetette magát a Mester lábai elé és bocsánatáért könyörgött:

– Huszonnégy éven át rosszindulatot tanúsítottam Irántad, és Te cserébe kedvességgel jutalmaztál. Most döbbentem rá, mekkora hibát követtem el.

A Mester ekkor szerető gyöngédséggel felemelte. Ettől a perctől kezdve ez az ember csatlakozott a barátok soraihoz.

46.
_____________
Rossz cselekedet elnézése
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ha valaki hibázik, vagy valami rosszat tesz veled, nyomban meg kell bocsátanod neki. Ne panaszkodj másokra. Tartózkodj megszégyenítésüktől, és ha szándékodban áll intelmet vagy tanácsot adni, oly módon kínáld azt, hogy ne legyen az illető terhére. Minden gondolatod arra irányuljon, hogy örömet szerezz a szíveknek.”

Promulgation of Universal Peace, p.453

Egyszer egy Akkó környékén élő arab strucc-csibét ajándékozott ’Abdu’l-Bahának. A Ridván kertben volt egy óriási drótketrec, ahol madarakat tartottak. ’Abdu’l-Bahá azt az utasítást adta, hogy vigyék a strucc csibét is oda, és tartsák a nagy és kényelmes ketrecben.

Egy szép napon a sürgönyhivatal vezetőjének felesége érkezett látogatóba, hogy megnézze a struccot. Hallotta, hogy a strucc tolla igen értékes, és úgy határozott, hogy kihúzza az állat egyik tollát. Amikor aztán a strucc a ketrecben elhaladt mellette, az asszony kinyújtotta karját, és kirántott egy tollat. Ettől a strucc szárnya megsérült és vérezni kezdett. A sebet ugyan bekötözték, de a strucc nem tudott lábra állni, a sarokba vonult és ott gubbasztott. Miután ’Abdu’l-Bahá értesült a történtekről, így intette a barátokat:

– Ha elpusztulna az állat, rögtön temessétek el anélkül, hogy bárki is tudomást szerezne róla, különben ha rájön a hölgy, hogy mi is történt, igen szégyenkezne a tette miatt.

47.
_____________
Kapzsiság
Bahá’u’lláh azt mondja:
„Ó, szenvedélyek szenvedélye!

Tégy félre minden kapzsiságot, és légy elégedett; mert a mohónak soha sincs semmije, míg a szerényt mindenki szereti, dicséri.”

Rejtett Szavak, Perzsa 50.

Egyszer egy sejk meglátogatta ’Abdu’l-Bahát. ’Abdu’l-Bahá Magához hívatta Dr.Yúnís Khán-i-Afrúkhtih-t és azt mondta neki:

– Terítsd ezt a köpönyeget a sejk vállára.

Eztán ’Abdu’l-Bahá írni kezdett valamit. A köpeny, melyet a sejknek szántak, nagyon jó minőségű volt és nem sokkal azelőtt érkezett Iránból. Az orvos kihajtogatta a köpenyt, és jól megrázta. A sejk ez alatt csak állt és figyelt. Eztán a doktor a sejk vállára terítette a köpenyt. A sejk gyors mozdulatokkal föl-le futtatta ujjait a leplen és közben félhangosan mormogott valamit.

’Abdu’l-Bahá ekkor megszólalt:
– Ó, Shaykh. Gyere és foglalj helyet.

A sejk még mindig ugyanott állt és világosan látszott, hogy valami nyugtalanítja. ’Abdu’l-Bahá így aztán megkérdezte tőle:

– De hát mi a baj?

– Ó, Effendi, ez a lepel pamutból készült. – felelte a sejk.

– Ó, Shaykh, dehogy készült pamutból, hiszen ez az Iránból származó leplek közül is a egyik legkiválóbb minőségű, és a híres Ná’ín városában készült – hangzott ’Abdu’l-Bahá válasza, majd felemelkedett, és folytatta. – Tegnap érkezett postai küldeményben, ma pedig neked ajándékoztam. Az Én köpenyem valóban pamut és olcsó fajta, amit két Majídis (a pénznem váltó egysége) árán vettem, de a neked adott lepel 10 Majídis-ba került, nem számítva a postai- és vámköltségeket. – Eztán hozzátette. – Jól tudod, hogy Én nem az a fajta vagyok, aki jó minőségű lepleket hord, míg a rosszabbikat adja oda ajándékba. Na, gyere és tegyük őket próbára.

’Abdu’l-Bahá ekkor átment a másik szobába és megállt az ablak mellett. Egy doboz gyufát kért. Nagy türelemmel ledörgölt egy kis bolyhot a sejk kabátjáról, majd meggyújtotta úgy, hogy a sejk is érezhesse a bolyhok füstjének illatát. Ezután átnyújtotta neki a megpörkölődött gyapjút, hogy ezzel végleg meggyőzze a sejket. Aztán ugyanígy járt el a saját kabátjából nyert bolyhokkal azért, hogy bebizonyítsa a sejk számára, hogy az Ő saját kabátja az, amelyik pamutból készült.

Ezek után ’Abdu’l-Bahá odafordult a sejkhez:

– Ó, Sheykh! Ha Magam a jó minőségű köpenyt viseltem volna, és a rosszabbikat adtam volna neked, jogos lett volna tiltakozásod. De most láthattad, hogy a jót adtam oda, és Én viselem a pamutot. Ám jobban tetted volna, ha nem sértettél volna meg még akkor sem, ha valóban a pamut leplet kaptad volna. Helyesebb lett volna elfogadnod és még egy másikat kérned, mint így elszomorítani a szívemet.

A Mester szavait hallva a sejk belátta, hogy hibát követett el. ’Abdu’l-Bahá azonban nem szerette volna elszomorítani, ezért rögtön hozzátette:

– Ne szomorkodj! Egy másik köpenyre való pénzt is adok neked!

Majd utasítást adott, hogy adjanak át tizenöt Majídis-t a sejknek.

Amikor a sejk távozott, ’Abdu’l-Bahá e szavakkal fordult Dr. Yúnís Afrúkhtih-hoz:

– Látod, miféle ügyekkel kell foglalkoznunk! Ez ugyan még mindig semmiség; én inkább amiatt aggódom, hogy amikor mindez majd az ellenség fülébe jut, akkor felkeresik ezt a gyámoltalan embert, és gonoszságokkal duruzsolják tele a fülét, és ezzel még több bajt okoznak Nekem – tette hozzá ’Abdu’l-Bahá.

Pontosan úgy is történt, ahogyan azt ’Abdu’l-Bahá megjósolta. A Hit ellenségei tudomást szereztek a történtekről, és felkeresték a sejket. Senki sem tudja, mit is mondtak neki, de a következő napon a sejk visszaadta a leplet és a kapott pénzt is.

’Abdu’l-Bahá csak annyit mondott:

– Semmi baj! Tedd csak félre; úgyis meggondolja magát a sejk, bánkódni fog tette miatt, és visszatér majd.

Néhány nappal később aztán valóban jött is a sejk bűnbánást tanúsítva, majd fogta a holmiját és távozott. A történtek ellenére, később is bármikor, ha ’Abdu’l-Bahá-hoz jött, mindig ajándékban részesült és boldogan távozott.

48.
_____________
Mértékletesség
Bahá’u’lláh azt mondja:

„A hatalmon lévők kötelessége, hogy mérsékletet gyakoroljanak minden téren. Ami áthágja a mérsékletesség határát, megszűnik jótékony hatással lenni.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 110

Egy szép napon ’Abdu’l-Bahá Tiberiasba ment a Qá’im Maqám-mal. Vacsora táján egy zsidó közeledett feléjük és nézte őket, amint ettek. ’Abdu’l-Bahá ezt mondta:

„Meghívtam, hogy tartson velünk, de nem volt rá hajlandó. Közben rájöttem, hogy zsidó. Odahívtam, és faggatni kezdtem a kóser (tiszta) ételek felől.

– Az evés kóser dolog? – tettem fel neki a kérdést.

– Igen – felelte a zsidó.
– A kenyér kóser étel? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta.

– A cukor és citromlé is kóser? – érdeklődtem tovább.

– Igen – hangzott a felelet.
– És a tojás, vajon kóser-e? – faggattam tovább.

– Igen, de csak ha én magam főzöm meg – válaszolta erre.”

’Abdu’l-Bahá így folytatta a történetet:

„Fogtam hát egy edényt, és főztem egy tojást, majd odanyújtottam neki. Ám erre ő azt mondta:

– Én magam kell, hogy megfőzzem, különben nem kóser.

Megint tüzet raktunk, de ekkor már ő maga főzte meg a tojást, majd el is fogyasztotta. Aztán megkérdeztem, hogy van-e háza, amit esetleg bérbe adna nekünk. Azt válaszolta, hogy kiadhatja a ház felső emeletét. Ebben aztán meg is egyeztünk.

Az alatt az idő alatt, amíg nála megszálltunk, reggelente feljött az emeletre és felolvasást tartott nekünk a Tórából. A felolvasás alatt nyugtalan volt, és igen gyorsan olvasta a szöveget. Egyik nap aztán így szóltam hozzá:

– Szeretnék kérdezni valamit tőled.
– Csak tessék – mondta.

– Ajánlatosabb lenne-e Dávid Ő Szentsége egyik imáját mély odaadással felolvasni, vagy pedig több imát sebesen felolvasni gondolkodás nélkül? – kérdeztem.

– Természetesen a több mindig jobb – vágta rá.

– Engedd meg, hogy elmondjak egy példát. – mondtam erre.

– Csak tessék – egyezett bele a zsidó.

– Tegyük fel, hogy egy szegény ember elmegy a királyhoz és a legalázatosabban és röviden kéri a király segítségét. Ez a jobb-e, vagy pedig az, ha szüntelenül azt mondogatja, hogy ’Adjál! Adjál! Adjál! Adjál!’.

Nyílván ez utóbbi esetén a király csak annyit mond majd, hogy ’Dobjátok ki innen ezt a semmirekellőt!’

A zsidó embernek tetszett a példa és jót kacagott rajta. Pontosan értette, hogy ezzel mire céloztam.”

49.
_____________
Istenre hagyatkozás
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Soha se veszítsd el hitedet Istenben. Légy mindig reményteli, hisz Isten adományai soha meg nem szűnően áradnak az emberre. Bizonyos szemszögből nézve talán alábbhagyni látszanak, ám egy másikból szemlélve bőségesek és teljesek. Az ember mindenkor Isten áldásainak óceánjába meríttetett. Ezért hát semmilyen körülmény közepette ne csüggedj, hanem légy szilárd reményedben.”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.178

’Abdu’l-Bahá amerikai tartózkodása alatt egyszer egy zsidó leány kereste Őt fel. Fekete öltözetben, sápadt arccal és könnyező szemekkel mesélte el élete történetét:

– Három éve történt, hogy a bátyámat igazságtalanul bebörtönözték. Nagyon hiányzik édesanyámnak és édesapámnak, és ráadásul nemrégiben elhunyt a sógorom is, pedig ő gondoskodott rólunk.

– Minden bizodalmadat Istenbe kell helyezned – szólalt meg ekkor ’Abdu’l-Bahá.

– Minden egyes alkalommal, amikor Istenbe helyeztem bizalmamat, valami még rosszabb dolog történt – felelte a lány.

– Ha valóban ez történt, – mondta ’Abdu’l-Bahá – akkor sohasem bíztál teljes mértékben Istenben.

– De hát, édesanyám és én rendszeresen imádkozunk Istenhez és olvassuk a Szent Könyvet! – szólalt meg ismét a leány.

– Isten imádata – kezdte ekkor magyarázni ’Abdu’l-Bahá – nem csupán a Szent Könyv olvasásából és Istenhez intézett imákból áll. Isten imádata azt jelenti, hogy teljességgel Istenre hagyatkozol és elfogadod az Ő akaratát. Ily módon, meglátod majd, hogy mindig boldog leszel. Légy olyan, mint egy erős hajó, mely a háborgó tengeren rettenthetetlenül halad előre, mígnem biztonságban és épségben partot ér; nem pedig, mint egy léket kapott bárka, melynek nincs ellenállása, és az első hullámcsapásoktól a mélybe süllyed.

50.
_____________
Gyógyulás
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Annak nagylelkűsége, Ki minden világok Ura, a múltban is és most is kiárad feléd… Sokszoros kegyeinek ajtaja az egy igaz Isten erejének hatalmas markában van. Ő kinyitotta és a jövőben is ki fogja nyitni azt mindazoknak, akik Őt szolgálják.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 142:9

Theodor Pole a ’La Route de Greal’ /’A Grál útja’/ című könyvében a következő esetről számol be:

„1910-et írtunk, amikor eljutottam ’Abdu’l-Bahá-hoz Alexandriában. Mivel perzsául nem beszéltem, egy tolmács segítségével folyt a beszélgetésünk. Hirtelen valaki kihívta a tolmácsot a szobából. ’Abdu’l-Bahá, mintha mi sem történt volna, folytatta mondandóját, és egyszer csak az volt az érzésem, hogy értem a perzsa nyelvet és még válaszoltam is ’Abdu’l-Bahá kérdéseire. Ekkor visszatért a tolmács, és elmeséltem neki az összes felmerült kérdést és válaszaimat. Erre ő azt mondta nekem:

– Mindent pontosan megértettél és a válaszaid is helyesek voltak.

Ez igen furcsa élmény volt számomra. Néhány évvel később aztán másodszor is Alexandriába látogattam. Onnan szárazföldi úton terveztem Angliába utazni.

Egyik nap azonban, amikor megjelentem ’Abdu’l-Bahá előtt, a következő utasítást adta:

– Hajózz el a Marseilles kikötőjébe Franciországban, majd onnan vonattal utazz tovább Párizsba. Ott találsz majd egy iráni diákot, akit Tamaddunu’l-Mulk-nak hívnak és vak. Add át neki ezt a tíz lírát és mondd meg neki, hogy haladéktalanul jöjjön ide Alexandriába.

Ekkor megkérdeztem a diák címét, de a Mester csak annyit mondott, hogy rá fogok találni.

’Abdu’l-Bahá iránymutatásának megfelelően cselekedtem, és Párizsba utaztam. Párizsban elmentem az iráni nagykövetségre és érdeklődtem, hogy ismernek-e egy Tamaddunu’l-Mulk nevű diákot. Itt nemleges választ kaptam. Egész álló nap Tamaddunu’l-Mulk után kutattam, de nem akadtam a nyomára. Egyre kevesebb reményt kezdtem fűzni ahhoz, hogy Párizsban rátalálhatok egy perzsa férfira, akinek még a címét sem tudom. Ezen gondolkodtam, amikor megláttam az út túloldalán valakit egy fehér bottal a kezében. Vonásai keletiesek voltak. Odamentem hát hozzá és megszólítottam:

– Elnézést, uram! Ön nem perzsa véletlenül?
– De – hangzott a felelet.

– Nem ismer esetleg egy Tamaddunu’l-Mulk nevű embert? – kérdeztem erre.

– Én volnék az – válaszolta a fiatalember. – Most tértem vissza Bécsből. Orvosnál jártam ott a szemem miatt. Meg is műtötték, gyógyszert is adtak rá. De végül ma megmondták, hogy a szemem soha sem fog megjavulni, és vakság vár rám életem végéig.

Nyomban átadtam neki a tíz lírát és az üzenetet:

– ’Abdu’l-Bahá arra kéri, hogy késlekedés nélkül menjen Alexandriába.

Tamaddunu’l-Mulk azonnal útnak is indult Egyiptomba.

Később egy bahá’í barátomtól hallottam, hogy Tamaddunu’l-Mulk szerencsésen megérkezett Alexandriába, ahol ’Abdu’l-Bahá Magához hivatta. Tett néhány csepp rózsavizet egy pohár hideg vízbe, és átadta neki, majd pedig azt mondta:

– Ezzel mossad a szemeidet, és meggyógyulnak majd tőle.

Tamaddunu’l-Mulk engedelmeskedett, és meg is gyógyult a szeme.

Néhány évvel később én is találkoztam Tamaddunu’l-Mulk-kal Londonban. Érdeklődtem a szeme felől.

Minden rendben. Teljességgel visszanyertem a látásomat – felelte derűsen.”

51.
_____________
Egy tiszta szív
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„… az ember szívének meg kell tisztulni ahhoz, hogy Istent megismerhesse. … Valamennyi gyermek szíve végtelenül tiszta. Oly tükrök azok, melyekre por nem szállt még alá.”

Promulgation of Universal Peace, p.53

Egy napon, amikor ’Abdu’l-Bahá Párizsban tartózkodott néhány barát társaságában, váratlanul, nagy sietve egy amerikai hölgy érkezett az összejövetelre:

– Annyira boldog vagyok, hogy még időben érkeztem! – kiáltotta.

Aztán elmagyarázta, miért is rohant oly sietve Amerikából Párizsba. A következő történetet kezdte el mesélni:

„Nemrégiben a kislányom igen megdöbbentett egy kérdéssel. Azt kérdezte tőlem:

– Mondd, mama, mit tennél, ha Krisztus a mai világban élne?

– Kedvesem, akkor az első adandó alkalommal oda mennék Hozzá, hogy találkozhassam Vele – feleltem én.

– Hát, pedig, most Ő bizony itt van ebben a világban! – folytatta erre a lányom.

– Ezt meg hogy érted? Honnan tudod? – értetlenkedtem.

– Ő, Maga mondta nekem. Úgyhogy itt van ebben a világban. – felelte határozottan.

Meglepődtem és megdöbbentem, majd azon kezdtem el tűnődni, hogy vajon lehet-e ez egy isteni üzenet, mely a lányomon keresztül jut el hozzám.

Két nappal később ismét megkérdezett a lányom:

– Mami, miért nem mész, és találkozol Krisztussal?

– Kedvesem, nem tudom, merre keressem, és hogyan találhatnám meg. – feleltem neki.

– Majd kiderül, mami, majd kiderül – válaszolta erre a lányom.

Ez a téma igencsak foglalkoztatott. Még aznap délután rövid sétára indultunk a lányommal. Hirtelen megállt és felkiáltott:

– Ott van! Ott van! – kiáltott fel, és ’Abdu’l-Bahá fényképére mutatott az egyik hírlapárus kirakatába kihelyezett újságban.

Megvettem hát az újságot, és így szereztem tudomást ’Abdu’l-Bahá hollétéről. Majd beszereztem a hajójegyet és útra keltem. Most pedig végre itt vagyok.”

52.
_____________
Isteni Irgalom
Bahá’u’lláh azt mondja:

„A Legmagasabb Tolla mindenkor és minden körülmények között örömmel és gyengéden emlékezett meg Szeretteiről, és intette őket, hogy az Ő Útját kövessék. Jó annak, kit e világ forgandósága és változásai el nem tántorítottak attól, hogy felismerje Isten Egységének Hajnalát, s aki Kinyilatkoztatásának óborából kortyolt rendíthetetlen elszántsággal, az Önmagától Való nevében. Az ilyen ember a Paradicsom lakójának számíttatik Isten, a minden világok Urának Könyvében.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 162:2

George az ágyában feküdt, és nem tudott elaludni. Az a történet járt a fejében, amit a nagymamája mesélt neki és nővérének, Anne-nek. Megkérték ugyanis nagymamájukat, hogy meséljen azokról az időkről, amikor ’Abdu’l-Bahá Angliába látogatott. A kedves és felejthetetlen történetek hallgatása izgalommal töltötte el a gyermekeket. George így megtudta, hogy nagyapja találkozott ’Abdu’l-Bahá-val, és ez nagy büszkeséggel töltötte el, ám még a szája is tátva maradt a döbbenettől, amikor kiderült számára, hogy nagyapja akkoriban egy csavargó volt. Nem tudta elhinni.

– Anne, szerinted a nagypapa tényleg csavargó volt?

– Jaj, George! Kérlek, aludj már! Ezt nem most kellene megbeszélnünk! – válaszolta álmos hangon nővére, Anne, aki már félálomban szendergett.

George nem beszélt tovább, de megint tűnődni kezdett, és eszébe jutott, hogy naponta, amikor fáradtan és maszatosan hazaérnek az iskolából, nagyapja mindig azzal fogadja őket: ’Megjöttetek, kis csavargók?’. George elképzelte nagyapját piszkos képpel, csavargóként, hosszú szakállal, nagy kopott kabátban, és viseletes, koszos cipőben.

A következő nap délutánján, amikor a gyerekek hazatértek az iskolából, látták amint nagyapjuk egy széken szunyókál az erkélyen. George pajkos pillantást vetett Anne-re, majd mindketten kuncogni kezdtek. Odasettenkedtek a székhez, és George belekiabált nagyapja fülébe. Szegény nagyapa hirtelen felugrott a székből, és amikor meglátta George-t, így szólt:

– Ó! Hát te voltál, te kis csavargó!

– Nagymami azt mondja, hogy te is voltál csavargó – hozakodott elő a kérdéssel George miután jól kikacagták magukat.

– Szóval a Nagymami elárulta nektek a titkomat?! Na, gyertek, üljetek az ölembe, hadd meséljem el nektek, hogyan is volt ez a dolog.

– Édesapám egy falusi pap volt – kezdte a történetét nagypapa. – Abban az időben a gyerekek többségének a földeken kellett dolgoznia, és nem járhattak iskolába, de én szerencsés voltam, és lehetőségem adódott iskolába járni. Ám amikor fiatalemberré cseperedtem, elhagytam az otthonomat és a családomat, és csavargó módjára kezdtem élni.

George ekkor közbevágott, és megkérdezte tőle:
– De, hát miért?

– Ne törődj azzal, hogy miért – felelte nagyapja, majd folytatta elbeszélést. – Egyszerűen csak nem volt többé otthonom, és céltalanul bolyongtam egyik helyről a másikra. Éjszakánként a Temze partján aludtam. Az élet értelmetlen volt számomra. Munkám sem volt. A napjaimat ábrándozással és semmittevéssel töltöttem. Néha eszembe jutott az édesapám, aki faluról falura, udvarról udvarra járt, hogy az Istenről és parancsolatairól beszéljen az embereknek, és szolgálja őket. Majd magamra néztem, és feltettem a kérdést, hogy mi haszna van az életemnek.

Egy nap aztán úgy döntöttem, hogy véget vetek értéktelen életemnek. Úgy gondoltam, hogy ez lesz az utolsó utam a folyópartra. Ebben a lelki állapotban mentem el egy újságárus mellett, amikor tekintetem ’Abdu’l-Bahá egyik újságban megjelent képére vetődött. Akkor még nem tudtam, hogy ki is volt Ő, de úgy tűnt, mintha megszólítana és hívna, hogy menjek el Hozzá. Megvettem hát az újságot azon a néhány penny-n, ami még a zsebem alján lapult. Az újságban azt olvastam, hogy ’Abdu’l-Bahá Londonban tartózkodik. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy kerül, amibe kerül, felkeresem. Másnap elindultam gyalogosan Londonba. Olyan volt, mintha ez az átszellemült Arc az egész lényemet lángra gyújtotta volna. Úgy éreztem, megtaláltam életem értelmét, bár voltak bennem azért kételyek is. Nem tudtam, vajon hajlandó lesz-e fogadni egy olyan haszontalan teremtményt, mint amilyen én vagyok?

Eljutottam végül Londonba. Egyenesen ahhoz a házhoz mentem, ahol ’Abdu’l-Bahá tartózkodott, és bekopogtam. Egy hölgy nyitott ajtót.

– Ő még itt van? – kérdeztem.

– Igen. Szeretne Vele találkozni? – válaszolta a hölgy egy kissé tétovázón.

– Hosszú utat tettem meg – mondtam határozottan.

Behívott, majd megkért, hogy pihenjek meg egy kicsit az út után. Étellel kínáltak meg, én pedig elmeséltem, hogyan készültem véget vetni életemnek. Végül megkérdeztem:

– Hajlandó ’Abdu’l-Bahá olyan valakit is fogadni, mint amilyen én vagyok?

– Természetesen, fogadja önt. Jöjjön velem. –válaszolta vendéglátóm.

A hölgy kopogtatott, s kisvártatva Maga ’Abdu’l-Bahá nyitott ajtót. Úgy ölelt meg, mint aki rég nem látott barátot lát viszont, és azt mondta:

– Üdvözöllek! Üdvözöllek! Nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél. Kérlek, foglalj helyet.

Ezeddig még soha senki sem bánt velem így. Leültem egy kis zsámolyra ’Abdu’l-Bahá mellé. Úgy remegtem, hogy egy hang se jött ki a tokomon. ’Abdu’l-Bahá azt mondta:

– Légy boldog! Légy boldog! – és kezeimet Áldott kezeibe emelte, majd gyengéden megsimogatta a fejemet. Egy kedves mosoly tűnt fel az arcán, majd folytatta. – Az Isteni megbocsátás és kedvesség határtalan és minden szolgájára egyaránt érvényes. Foglalatoskodj a tökéletesség és az erények megszerzésével. Akkor majd, bár a lábad a földet tapossa, mégis a szellemi világot fogod járni.

Miközben beszélt, apránként minden szomorúságom és elkeseredésem elillant, és Szeretetének melegsége költözött a szívembe.

Ezek után már célt és értelmet kapott az életem. Képessé tett arra, hogy egy új világba lépjek be. Megkértem vendéglátómat, hogy vesse papírra az Ő szellemiségtől sugárzó szavait. A hölgy ekkor megkérdezte tőlem:

– Most mihez fog kezdeni?

– Munkába állok egy gazdaságban. Amikor elegendő pénzt kerestem, építek egy kis házat, és virágokat termesztek eladásra. Ahogy Ő mondta:

– „A szegénység nem számít. A munka önmagában is istenimádat.”

Ettől fogva keményen dolgozni kezdtem. Úgy határoztam, hogy nem leszek többé a társadalom terhére. A munka lett számomra Isten imádatának a gyakorlása.

Anne és George büszkén tekintettek nagyapjukra. Nagypapájuk a gazdaságra mutatott és azt mondta:

– Ezek a földek, amit itt láttok, a kemény munka eredménye, ami pedig az ’Abdu’l-Bahá-val való találkozásom áldásának köszönhető.

53.
_____________
Ajándék
’Abdul’l-Bahá azt mondja:

„Valamennyi gyermek szíve végtelenül tiszta. Oly tükrök azok, melyekre por nem szállt még alá. … Az isteni tanítások hatása nyilvánul meg szívük tökéletes tisztaságában. Ezért szólította meg Krisztus a világot, mondván: ’Amíg meg nem tértek, és nem váltok olyanokká, mint a kis gyermekek, be nem léphettek a mennyei királyságba’ – vagyis, az ember szívének meg kell tisztulni ahhoz, hogy Istent megismerhesse.”

Promulgation of Universal Peace, p.53

’Abdu’l-Bahá 1912-ben Amerikába látogatott, és a következő történet idején éppen Chicagoban tartózkodott. Chicago egyik külvárosában élt egy fiatalember, akit Leroy Ioas-nak hívtak. Szülei már 1898 óta bahá’iok voltak. Heti rendszerességgel tartottak foglalkozásokat gyerekeiknek, és mindenki másnak is, aki érdeklődést tanúsított a hit iránt. Az órák hatására Leroy-nak olyan érzése támadt, mintha már jól ismerné ’Abdu’l-Bahá-t, és képzelhetitek, milyen izgalom töltötte el már annak puszta gondolata is, hogy hamarosan találkozhat a Mesterrel.

Egyik reggel aztán Leroy és édesapja elindultak a Plaza Hotel-be, ahol ’Abdu’l-Bahá megszállt. Az út hosszú volt. A vonatról leszállva a hotel felé tartottak a barátok egy másik csoportjával, amikor édesapja megszólalt:

– Sietnünk kell, különben nem lesz alkalmunk találkozni a Mesterrel!

Egyszerre csak Leroy izgatottan felkiáltott:
– Siessünk! A Mester a ház túloldalán távozik!

– Miből gondolod, hogy a Mester a túloldalon távozik? – kérdezte az édesapja.

– Mert érzem– válaszolta Leroy.

Leroy még soha nem járt a Plaza Hotelben, és nem is tudta, hány bejárata van. Ám mégis érezte ’Abdu’l-Bahá jelenlétét a hátsó kijárat irányában – és igaza is volt, mert amikor odaértek a hotelhez, látták amint ’Abdu’l-Bahá éppen távozóban van. Leroy és édesapja mély csalódással szívükben támaszkodtak neki a ház oldalának. Váratlanul ’Abdu’l-Bahá megfordult, és intett nekik, hogy jöjjenek oda az autóhoz, amely Rá várt.

Évekkel később Leroy így mesélt erről a találkozásról:

„Emlékszem arra, ahogy Felé tartottam; csak mentem, hogy megérinthessem a kezét, hogy érezhessem, és megbizonyosodjam arról, hogy valóban emberi teremtmény csakúgy, mint mi. Rendkívüli élmény volt!”

Leroy felidézett egy másik érdekes Plaza Hotelbeli emléket is ’Abdu’l-Bahá-ról:

„Egy napon ’Abdu’l-Bahá látogatására indultunk. Útközben elhatároztam, hogy virágot veszek Neki. Sok pénzem ugyan nem volt, de azért tudtam venni egy csodálatos csokor fehér szegfűt. Imádom a szegfűt, különösen a fehéret. Ám amikor a hotel közelébe értünk, azt mondtam az édesapámnak:

– Mégsem adom ezeket a virágokat a Mesternek.

– Miért ne adnád? – kérdezte erre édesapám – ’Abdu’l-Bahá nagyon szereti a virágokat.

– Nem is tudom, – feleltem – de mégsem fogom odaadni Neki.

– De miért nem? – kérdezte ismét.

– Azért jöttem, hogy a szívemet adjam ’Abdu’l-Bahá-nak. Ő tudja, mi lakozik a szívemben, és én azt nyújtom Neki.

Édesapám fogta hát a virágokat, és amikor felmentünk, ő adta át a Mesternek. ’Abdu’l-Bahá, amint ott ült és beszélgetett, időnként megszagolta a virágokat, és egész a csokorba hajolt, hogy mélyen beszívhassa az illatukat. Én eközben Előtte ültem a földön. Azt sem tudtam, miről beszél, mert annyira lenyűgözött a személyisége, méltósága, kifinomult mozdulatai, járása és minden más Vele kapcsolatban, hogy nem is hallottam szavait. Arcának minden részlete gyönyörű volt, és egész életemben nem láttam, olyan átható pillantást, ami szemeiből áradt. Tekintete mindig változott – soha nem mutatta ugyanazt. Volt, amikor szemei türelmet fejeztek ki; máskor tele voltak erővel. Amikor szemei ráirányultak valakire, és egyenesen az illető arcába nézett, nyilvánvaló volt, ahogy a lelke mélyébe lát.

Aznap beszéde végeztével, felállt és mindenkivel szívélyesen kezet fogott, és sorra egy-egy fehér szegfűt nyújtott át mindenkinek. Egészen addig folytatta így, amíg már csak néhány fehér szegfű maradt. Én ’Abdu’l-Bahá mögött álltam, és már csupán három-négy szál szegfű maradt hátra. Azt gondoltam magamban: – „Bárcsak megfordulna ’Abdu’l-Bahá, és velem is kezet fogna, mielőtt az összes virág elfogyna!” Éppen abban a pillanatban, amikor ez járt az eszemben, ’Abdu’l-Bahá megfordult, és rám nézett. Egy piros rózsa volt áldott köpenyére tűzve. Levette, és adta oda nekem. Akkor jöttem rá, hogy mindvégig tudta, hogy én vettem a szegfűket. Amint átnyújtotta a rózsát, egy csepp vért vettem észre rajta. A gombostű bökhette meg ’Abdu’l-Bahá ujját, amikor a rózsát levette...

A mai napig megtartottam azt a virágot, rajta ’Abdu’l-Bahá vérével.”

54.
_____________
Hűség
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Nincs oly tulajdonság, mely dicséretesebb a hűségnél. Ez a legnagyszerűbb erény az emberiség világában. Reménykedem, hogy hűséges maradsz a Királyság Urához, vonzódsz a Szépségéhez, szolgálod az Ő Küszöbét, és munkálkodsz a szőlőjében.”

Tablets of ’Abdu’l-Bahá, vol 3, p. 634

Haifában Áqá Rahmatu’lláh Najaf-Ábád volt ’Abdu’l-Bahá egyik hűséges szolgája. Áqá Rahmatu’lláh a következő történetet mesélte:

„Többször mentem a Kármel-hegyre ’Abdu’l-Bahá társaságában. Egyik ilyen alkalommal, amikor ’Abdu’l-Bahá-t kísértem, félúton lehettünk a hegyre vezető úton, amikor észrevettem, hogy ’Abdu’l-Bahá áldott arca hirtelen kipirult, és szívverése igen szapora lett. Mivel biztosra vettem, hogy folytatni kívánja az utat a hegytetőre, megkértem, hogy engedélyezze, hadd vigyem a hátamon tovább. ’Abdu’l-Bahá erre azt mondta:

– Áqá Rahmatu’lláh! Eljön majd az a nap is, amikor a hátadon viszel Engem.

Aztán pihent egy kicsit, majd folytatta útját a hegy oldalában fölfelé.

Hosszú évek teltek el, és vártam a napot, amikor eljön az idő és a nekem tett ígérete beteljesedik. Ám ez a nap csak nem akart eljönni, mire azt mondtam magamnak: – „Látod, milyen hitványnak bizonyultál, hogy még az isteni ígéret sem válhatott valóra.” Idővel aztán meg is feledkeztem az ígéretről.

Telt, múlt az idő, s egyszer bekövetkezett ’Abdu’l-Bahá mennybemenetele. Mindenki szomorú volt és mély fájdalommal siratta Őt. Még ugyanazon a napon ’Abdu’l-Bahá családja üzenetet küldött nekem, amelyben az állt: „Az áldott testnek holnapra a sírszentélybe kell kerülnie, és rajtad kívül senkinek sincs elég ereje ahhoz, hogy az áldott testtel a vállán leereszkedjen a szentély lépcsőin.” Azon nyomban vállaltam, hogy az áldott testet vállamra emelve lemenjek a szentély lépcsőjén. Félúton járhattam, amikor hirtelen eszembe jutott az ígéret: „Áqá Rahmatu’lláh! Eljön majd az a nap is, amikor a hátadon viszel Engem.” És akkor sírni kezdtem, és egyre csak sírtam.”

55.
_____________
Az Isteni Szó
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ó, Isten szolgálóleányai! Ezen csodálatos Törvénykorszakban, melyben az Őrök Szépség és a Nyilvánvaló Fény – lelkem legyen áldozat az Ő szeretteiért – felkélt az ősrégi remények horizontjáról, a nők férfias tulajdonságokat vesznek föl Isten Ügyéhez való állhatatosságuk felmutatásában, hősiesség és rettenthetetlen férfiak erejének kinyilvánításában. Megszállták a misztikus tudás arénáját, és lobogót bontottak a bizonyosság magaslatain.”

Compilation on Women, p.4

Mullá Ridá egyike volt a Najaf-Ábád-i bahá’ioknak. Akkoriban, amikor az ellenség a bahá’iok üldözésével volt elfoglalva, Mullá Ridát is letartóztatták és Isfahánba küldték. Ott aztán az egyik mujtahid (egyházi személyiség) házába börtönzték be. Szerencsére, ez a mujtahid felismerte, hogy az emberek a Hit ellenségei, és így aztán nem mutatott hajlandóságot arra, hogy rögtön megölesse Mullá Ridát. Az ellenség ragaszkodott Mullá Ridá mielőbbi kivégzéséhez, ám a mujtahid nem hallgatott rájuk. Egyszerűen csak fogva tartotta Mullá Ridát a saját házában. Mullá Ridá felesége írástudó, okos és állhatatos hívő volt. Ez a hölgy Najad-Ábád-ból egészen Isfahánig utazott, hogy férjét kiszabadítsa a fogságból. Megérkezésekor a mujtahid éppen órát tartott, és több tanuló vette körül. Aznap a mujtahid azt kérdezte tanítványaitól:

– Ha a Feltámadás napján Isten megkérdezne benneteket – „Miért nem fogadtátok el az Én Üzenetemet?” –, mit felelnétek?

Azoknak a tanulóknak, akik nem ismerték fel a Báb-ot és Bahá’u’lláh-t, nehéz volt ezt a kérdést megérteni. Azt gondolták magukban: „Miféle Küldött jött el, Akit nem fogadtunk el?” Senki sem tudta a választ, és mindenki csöndben maradt. A mujtahid megismételte ugyanazt a kérdést, de a tanítványok még mindig szótlanul ültek. Mullá Ridá felesége, aki a szoba ajtaja előtt várakozott az óra befejezésére, nem bírta tovább szó nélkül, és hangosan mondta:

– Ó, mujtahid! Valamennyien a Korán egyik bekezdésével válaszolnak majd Istennek, mondván: „Ó, Isten! A mi mujtahidaink és más nagyjaink szavaira hallgattunk, akik bizony félrevezettek bennünket.” (Korán: 33. Sura, 66. vers)

A tanítványok döbbenettel fogadták ezt a választ, a mujtahid pedig ráébredt, hogy ez az idézet őrá ugyanúgy vonatkozott. Így aztán rögvest szabadon bocsátotta Mullá Ridát, és a házaspár hazatérhetett.

56.
_____________
Áldozathozatal
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Az valóban az ember, aki ma az egész emberi faj szolgálatának szenteli magát. … Minden körülmények között minden eszközt meg kell ragadni, mely elősegíti a biztonságot és nyugalmat a világ népei között. ... Kiemelkedő az ember állása. Kiemelkedők kell hát legyenek a világ megújulására és a nemzetek jólétére irányuló erőfeszítései is.”

Tablets of Bahá’u’lláh, Lawh-i Maqsúd

1905 nyara volt, amikor Sydney Sprague úr Indiába érkezett. Városról városra járt, és minden fajta megpróbáltatást kellett elviselnie azért, hogy eljusson a ’Yá Bahá’u’l-Abhá’ hívás a kereső lelkekhez. Mr. Sprague tanító körútját Bombayban kezdte, és onnan látogatott el számos jelentős városba, mígnem aztán megérkezett Lahoreba (mely akkor Indiához tartozott, de ma már Pakisztán részét képezi). Ebben a városban megkapta a tífuszt, és ágynak esett. Orvosi kezelés lehetősége akkoriban ott nem állt rendelkezésre, így a járvány fékevesztetten pusztított az emberek közt; akiben még maradt egy kis jártányi erő, az üres gyomorral és legyengült szervezettel elmenekült Lahoreból. Lahore kicsiny és gyengén felszerelt korháza teljességgel elégtelennek bizonyult a betegek ezreinek ellátására. Ezrével haltak meg naponta az emberek, és maradványaik az utcán hevertek, mivel még eltemetni is képtelenség volt ennyi halottat. Ilyen körülmények között betegedett meg Mr. Sprague, és nézett ő is farkasszemet a halállal.

Ketten a Lahore-i bahá’iok közül a Bombayi Szellemi Tanácshoz fordultak, hogy legyenek segítségükre Mr. Spargue egy bombayi korházba történő átszállításában. A segítségért folyamodó sürgöny megérkezett, és fel is olvasták a tanácskozáson. A hír hallatán mindenki elgondolkodva mélyen hallgatott. Ki áll készen arra, hogy életét kockáztatva Lahore-ba menjen? Hatalmas áldozatot követelne. Végül aztán Kaykhusraw Isfandyár, az egyik bombayi bahá’í, önként vállalkozott a feladatra. Még aznap este Lahore-ba utazott, és Isten gondjaira bízta feleségét, gyermekeit és üzletét. Kaykhusraw megérkezése utáni negyedik napon Mr. Sprague állapota tovább súlyosbodott. Olyannyira legyengült, hogy még csak remény sem maradt arra, képes lenne elviselni a Bombayig tartó utat. Mindenki azt hitte, hogy meg fog halni. Éjfélkor, Kaykhusraw egymagában térdelt a beteg ágya mellett. Mr. Sprague gyenge kezeit fogta, és imádkozni kezdett:

– Ó, Te Kedves Isten! Te vagy a Gyógyító! Ez az ember Nyugatról jött ide Keletre a Te Ügyedet tanítani! Jól tud bánni a szavakkal, és édes a beszéde... Magam csak egy bolt tulajdonosa vagyok. Ó, Te Erős! Vedd áldozatként életemet cserébe a Te küszöböd eme szolgájáért. Az én életem értéktelen. Fogadd el e felajánlásomat.

Másnap reggel Mr Sprague kinyitotta a szemét. Kicsivel jobban érezte magát. Kaykhusraw ráébredt, hogy imája meghallgatást nyert, és Bahá’u’lláh elfogadta áldozatajánlását.

Ugyanaznap éjfélkor Kaykhusraw erős és egészséges szervezete megfertőződött a tífusszal. Pusztán tizennyolc órának kellett eltelnie ahhoz, hogy áldozathozó szelleme, örömmel és megelégedéssel, eltávozzon az Abhá Királyságba.

Mr. Sprague azt írja könyvében:

„Amint Kaykhusraw az ágyam széléhez jött, lelkem rendkívüli erőt kapott. Éreztem Kaykhusraw hitét a mozdulataiban, magatartásában és kezének melegében. Beszélni nem volt erőm, de hangját hallottam. Minden alkalommal, amikor imája alatt megfogta kezemet, olybá tűnt, mintha hitének ereje szétáradna egész lényembe. Kaykhusraw feláldozta édes életét az én gyógyulásomért; de nem csak értem, hanem Bahá’u’lláh Ügyéért, aminek szolgálatára és tanítására kiálltam.

Később Kaykhusraw édesapja, felesége és két fiatal gyermeke ellátogattak hozzám. Valamennyiüket boldogsággal töltötte el, hogy Kaykhusraw ilyen hatalmas áldozatot hozott. A fia azt mondta:

– Édesapám egy bolt tulajdonosa volt, aki nem rendelkezett a tanításhoz szükséges képességgel és ékesszólással, míg ön el tudja vinni a „Yá Bahá’ul-Abhá” hívást az emberiség tömegeihez.”

Kaykhusraw Isfandyár volt az első keleti bahá’í, aki életét áldozta fel egy nyugati hívőért. Amikor áldozathozatalának híre eljutott ’Abdu’l-Bahá-hoz, halhatatlanná tette azzal, hogy a mártírok rangjára emelte Kaykhusraw-ot.

Itt található ’Abdu’l-Bahá Táblája, melyet a Kaykhusraw családhoz intézett:

„Ő az Isten!

Ó, ti, e megvilágosodottnak családja és rokonai! Az áldott Kaykhusraw az elszántság és hűség ösvényét taposta; nemes tulajdonságokat testesített meg, és kegyesen cselekedett. Teljes lényével kiállt, hogy véghezvigye, bármi légyen is az, amit az Áldott Szépség tanításai, az Ő intelmei, és az Ő rendelkezései tartalmaznak. Valóban feláldozta lelkét Sprague-ért, és életét adta a barátokért.

Eltávozott ez a tiszta és szent lélek a ragyogó Királyságba, felszárnyalt ez a megszentelt lény a legfensőbb magaslatokba, és fénylik az örök birodalomban. Barátai és rokonai járjanak emelt fővel, legyenek büszkék és érezzék magukat megtiszteltetve. Köszönettel kell adózniuk az Egyedüli küszöbén, amiért közülük került ki ez az áldott lélek, aki Isten ösvényén halt meg és áldozta fel magát.

Ó, Kaykhusraw! Hódítója vagy te mindkét világnak, és hercege az örök Királyságnak. Oly kedves voltál, hogy kellemes illataid édesítették meg érzékeimet. Színtiszta aranyhoz hasonlatosan ragyogott arcod a próbatételek tűzében. Felforgattad a létezés világát a szeretet díját nyerve el; elérted célodat, és kiszakadtál e szigorú és sötét világból a ragyogó Királyságba. Derekasan cselekedtél! Derekasan cselekedtél!

’Abdu’l-Bahá abban reménykedik, hogy Neki is megadatik, hogy a te utadat követhesse, és felajánlhassa életét a barátok szeretetéért.

Ó, Te Páratlan Úr! Te gondozd e szeretett barátot törődéseddel. Ékesítsd és szépítsd lényét adományaid díszeivel. Add meg néki az örök birodalom őrzőjének járó koronát, és helyezd fejére a mennyei kegyelem diadémját.

Várta már a Véled való találkozást; vezesd hát őt a fények gyülekezőhelyére. Vágyakozott Orcád megtekintésére; vesd hát reá Tekinteted fénylő sugarait. Áhítozó pillangó volt ő; hozd hát Szépséged gyertyájának közelségébe. Vonzódó fülemüle volt ő; engedd, hogy újraegyesüljék a Virággal. Segítsd meg továbbá szeretteit, és ruházd fel őket türelemmel és lelki nyugalommal, tűréssel és megbékéléssel, hogy menedékre leljenek az elválasztottság tűzének égetésétől, és vigasztalást találjon szívük a veszteség miatti reménytelenségben. Te vagy az Erős. Te vagy a Szeretett. Te vagy a Megsegítő. Te vagy a Hatalmas. Valóban, Te gyakorolsz hatalmat mindenek fölött.”

57.
_____________
Kegyetlenség
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Világos és nyilvánvaló, hogy minden ember a fizikai halála után megtudja cselekedetei értékét, és ráébred mindarra, mit keze elkövetett. Esküszöm a Napcsillagra, mely az Isteni hatalom láthatárán fénylik! Azok, kik az egy igaz Isten követői, abban a pillanatban, amikor ez életből távoznak, leírhatatlan örömet és boldogságot fognak tapasztalni, míg azokat, kik tévedésben élnek, olyan félelem és reszketés fogja majd el, olyan döbbenettel telnek el, amin semmi sem tesz túl.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 86:4

Tálkhúnchih egy Isfahán közelében fekvő kisváros. Mullá Muhammad Kázim-i-Tálkhúnchih, ahogy arra neve is utal, abból a városból származott, és pap volt. Miután Bahá’u’lláh követője lett, a tudatlan emberek ellene fordultak. Élt Isfahán-ban egy híres és befolyásos mujtahid, akit Muhammad Báqír sejknek hívtak. Ez a sejk olyan vérszomjas volt, hogy Bahá’u’lláh a „Farkas” névvel illette.

Egyik olyan alkalommal, amikor Muhammad Báqír sejk szokásához híven azzal foglalatoskodott, miként okozhatna még több fejfájást a bahá’íoknak, Mullá Muhammad Kázím elhatározta, hogy beszél a sejkkel. Mullá Muhammad Kázím igaz és becsületes ember volt, és mivel ő maga is jó ember volt, másokat is annak látott. Azt gondolta, hogy a sejk azért üldözi a bahá’iokat, mert semmit sem tud a Hitről, és ha elolvasna néhány könyvet, felismerné bennük az igazságot, és felhagyna a bahá’iok üldözésével. Ezért aztán fogott néhány könyvet Bahá’u’lláh írásaiból, és elment Muhammad Báqír házába. A sejk, a Hit tanulmányozása helyett, parancsot adott Mullá Muhammad Kázím letartóztatására és bebörtönzésére. Ezek után pedig levelet írt a kormánynak, amelyben kérvényezte a halálbüntetést Mullá Muhammad Kázím-ra. A kormány erre katonákat küldött, akik kivégezték Mullá Muhammad Kázím-ot.

A sejk nagyon gazdag és befolyásos személy volt. Amikor bahá’iokat végeztetett ki, mindenüket elkobozta, melynek következtében egyre gazdagabb és gazdagabb lett. Soha nem állt szándékában annak tanulmányozása és megértése, hogy a Bahá’í Hit Istentől való-e; folyton csakis magára gondolt. A hívők egy alkalommal próbára is tették a sejket, és ráébredtek, miféle ember is ő. Erről az esetről az alábbi történet számol be:

Az Ügy korai korszakában a hívők piros tintával írták le a szent Iratokat, így az emberek azt gondolták, hogy minden piros tintával írott szöveg bahá’í eredetű. Hogy a sejket próbára tegyék, az egyik hívő piros tintával lemásolta egy papírra az egyik híres muzulmán imát. Eztán fekete tintával papírra vetette Bahá’u’lláh egyik imáját, és mindkettőt elvitte a sejkhez. A sejk végtelen dicsérettel méltatta Bahá’u’lláh feketével írott imáját, és kijelenttette, hogy Isten Szava áll benne. Ugyanakkor a pirossal írt muzulmán imában hibákat talált, és azt állította, hogy annak tartalma jelentés nélküli, és bárki is írta, hitetlen volt és Isten ellensége!

Az a személy, aki a papírokat elvitte a sejkhez, ekkor megszólalt:

– Ó, Sejk! Jobban tetted volna, ha legalább elolvastad volna e papírokat, mert éppen most becsmérelted a muzulmán imámot, miközben Bahá’u’lláh imáját Isten Szavaként dicsérted.”

A sejk, azonban, mindezek ellenére sem ébredt fel balga fanatizmusából, és tovább folytatta ellenséges magatartását a bahá’iokkal szemben.

58.
_____________
Az ima hatása
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ó, Isten szolgálóleánya! A gyógyulás kérésére kinyilvánított imák egyaránt alkalmasak a fizikai és lelki felépülésre. Szavald hát őket, hogy gyógyítsák mind a lelket, mind pedig a testet. Ha a gyógyulás javára válik a betegnek, bizonyosan megadatik az; ám néhány gyengélkedő személynél a gyógyulás csupán egyéb megbetegedések előidézője lenne, és ezért a bölcsesség nem engedi, hogy az ima meghallgatásra találjon. Ó, Isten szolgálóleánya! A Szentlélek hatalma gyógyulást hoz mind a fizikai, mind pedig a lelki betegségekre.”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.139

Siyyid Sádiq-i-Tabátabá’í az egyik nagy hatalmú teheráni mujtahid az Ügy ádáz ellensége volt. Minden adandó alkalmat megragadott arra, hogy bajt hozzon a bahá’iokra, és számos alkalommal börtönzött be ártatlan embereket. Egyszer még azt is kijelentette, hogy bizony végezni fog minden egyes teheráni bahá’í-jal.

Ellenségeskedése és gonosz cselekedetei miatt Bahá’u’lláh a „Hitvány” és a „Álnok” nevekkel illette. Siyyid Sádiq letartóztatta és bebörtönözte a bahá’iok egy csoportját. Ezzel azonban még nem elégedett meg, mert mindent elkövetett annak érdekében, hogy meg is ölesse őket. Már majdnem célt is ért, amikor hirtelen megbetegedett. Betegsége alatt mindentől és mindenkitől rettegett, és egyre azt kiabálta:

– A bahá’iok meg akarnak gyilkolni!

Még az egyik miniszternek is írt segítségért. A miniszter, aki megértette, hogy Síyyid Sádíq beteg, küldetett néhány katonát a védelmére. Ezután a Síyyid bejelentette, hogy három nappal később, ő maga fog végezni az összes bahá’í rabbal. Még a bejelentése napján rosszabbra fordult állapota, és három nappal később meghalt.

Síyyid Sádíq halálát követően a hívőket áthelyezték egy nagyobb házba házi őrizetbe. Itt aztán megengedték nekik, hogy beszéljenek másokkal, ám azt nem, hogy haza is térjenek, hisz még mindig rabok voltak. Másfél év elteltével a hívők még mindig ugyanabban a házban voltak fogva tartva. A többi bahá’í arra gondolt, hogy pénzt gyűjtenek, és elküldik Kámrán Mírzá-hoz abban a reményben, hogy talán szabadon engedi majd a fogságban lévő bahá’iokat. Ezen oknál fogva levélben fordultak segítségért a környező városokba. Rövid időn belül 6000 Tumán gyűlt össze. Ekkor azonban utasítás érkezett Bahá’u’lláh-tól, hogy semmilyen körülmények között ne tegyenek ilyet, mert ez éppen olyan, mintha megveszegetéshez folyamodnának, pedig csúszópénz adása és elfogadása egyaránt helytelen Isten értékrendje szerint.

Ezen iránymutatás segítségével a hívők ráébredtek tévedésükre, és visszaszolgáltatták a pénzeket az adományozóknak. Nem sokkal a történtek után Násíri’d-Dín sah megbetegedett, és súlyos gyomorpanaszok kezdték el gyötörni. Olyannyira súlyos volt állapota, hogy éjszaka sem tudott aludni. Bármivel próbálták a doktorok kezelni, minden erőfeszítésük hatástalan maradt. A sah még bárányt is áldozott, és jelentős pénzösszegeket adott a szegényeknek, de ez sem használt.

A hívők, amint hallottak a sah betegségéről, tanácskozni kezdtek a dologgal kapcsolatban, és megfogalmaztak egy levelet a sah feleségének. Ebben a levélben megírták, hogy a bahá’í barátok egy csoportja már másfél éve van ártatlanul bebörtönözve, és ha a sah szabadon engedi őket, és Isten is úgy akarja, a Mindenható a sahot is kigyógyítja gyomorfájdalmából.

Amikor a sah meghallotta a javaslatot, azt mondta:

– Ha ma este enyhül a gyomorfájdalmam, és jól alszom, akkor holnap szabadon engedem az összes bahá’ít.”

A hívők összegyűltek hát azon az éjjelen, és imádkozni és könyörögni kezdtek Istenhez. Aznap éjjel a sah gyomorfájdalma enyhült, és aludni is tudott. Reggel parancsot adott minden bahá’í szabadon bocsátására, sőt, még adott mindegyiknek új öltözetre való ruhát és három Tuman-t. A hívők felöltötték a ruhákat, a pénzt pedig másoknak adták, és boldogan visszatértek otthonaikba.

59.
_____________
A rejtett kincs
Bahá’u’lláh azt mondja:

„A világ egy cirkusz, hiábavaló és üres, puszta semmiség, mely valóságnak álcázza magát. Ne ragaszkodjatok hozzá. Ne szaggassátok a köteléket, mely titeket Teremtőtökkel egyesít, és ne legyetek azok közül valók, kik tévedtek és eltévelyedtek Útjáról. Bizony mondom, a világ olyan, mint a pára a sivatagban, melyről a szomjazó azt álmodja, hogy víz és minden erejével oda igyekszik, míg el nem éri és akkor rádöbben, hogy puszta képzelgés volt.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 153:8

’Abdu’l-Bahá a következő történetet elevenítette föl Őszentsége Jézus Krisztusról:

Egy napon Jézus egy faluba látogatott. A kormány parancsba adta a lakosságnak, hogy senki idegent ne engedjenek otthonaikba betérni, mivel megsokasodott a tolvajlás azon a környéken. Ekkor történt, hogy Jézus odament az egyik idős hölgy házához. Amikor az idős asszony Jézus arcára tekintett, nem volt képes nemet mondani az Ő áldott Személyének, és a legnagyobb tisztelettel behívta. Amint az asszony felismerte Jézus különleges lényét, csókkal illette Fejét és azt mondta Neki:

– Könyörgöm, segíts rajtam. Egyetlen fiam van, és más senkim. Eszes fiú; dolgos is volt, és nagyon boldogan éltünk. Most azonban már jó ideje csüggedtség vett erőt rajta és szomorú. Napközben dolgozik ugyan, ám hazatérve, szomorú és álmatlanság gyötri. Hiába kérdezgetem, soha sem mond semmit a gondjairól.

– Küldd majd Hozzám a fiadat – szólalt meg Jézus.
Estefelé hazaért a fiú.

– Vendégünk van. Ha gondod van, mondd el Neki mi bánt, mert lehetséges, hogy tud rajtad segíteni – küldte a fiút Jézushoz az édesanyja.

A fiú jött és leült Jézus társaságában. Jézus e szavakat intézte hozzá:

– Mondd el, mi bánt.
– Semmi bajom – vágta rá a fiú.
– Mondd hát el, mert Nálam van rá az orvosság.

– Az egyik közeli városban – kezdett bele végül az ifjú – van egy uralkodó és beleszerettem a lányába. Hogyan tudnék én kigyógyulni ebből a bajból?

– Biztos lehetsz benne, hogy lehetővé teszem számodra vágyad valóra válását – felelte erre Jézus.

Jézus, ezek után, mindent szükséges dologról gondoskodott, és végül az uralkodó hozzájárulását adta, hogy leánya hozzámenjen a fiatalemberhez.

A fiú, amint az esküvő éjszakáján belépett új otthonába, hirtelen megtorpant. Egy gondolat kezdett motoszkálni a felében, és sehogy sem hagyta nyugodni. Azon járt az esze, hogy – „Ez az Ember képesnek bizonyult előteremteni számomra oly mértékű gazdagságot, hogy feleségül vehettem a király leányát, de vajon miért nem teszi meg mindezt Önmaga számára? Ilyen isteni hatalommal felruháztatva, miért alszik mégis a földön, él a sivatagban, eszi a vadon növényeit és él a legteljesebb szegénységben?” Amint ezek a gondolatok jártak a fejében, váratlanul odafordult a király leányához, és azt mondta neki:

– Várjál meg. Valami dolgom van, amit el kell intéznem.

Eztán távozott, és Jézus keresésére indult a sivatagban, mígnem Rá is talált.

– Ó, Uram! Te nem kívánsz gazdagságot Magadnak – mondta Jézusnak. – Akkor egészen biztos, hogy valami más, valami a pénznél és vagyonnál is sokkal értékesebb dolog van a Te birtokodban.

– Jól gondolod – felelte Jézus. – Én Isten megismerésének adományával rendelkezem, és az sokkalta értékesebb minden anyagi jólétnél és vagyonnál. Ha hátra tudod hagyni gazdagságodat, Velem tarthatsz.

A fiatalember elfogadta a meghívást, és Jézussal tartott.

Jézus ekkor tanítványaihoz ment és így szólt hozzájuk:

– Volt Nekem egy kincsem elrejtve abban a faluban. Most kihoztam onnan ezt a kincset, és nektek ajándékozom – mondta, és a tanítványai gondjaira bízta a fiatalembert.

60.
_____________
Isten munkája
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Ha egy parányi drágakő elveszne és kőhegy temetné be, vagy a hét tengeren túl rejtőzne, a Mindenhatóság Keze ma bizton napvilágra hozza tisztán, a szennytől megtisztítva.”

Shoghi Effendi: Bahá’u’lláh Világrendje

Egyik nap ’Abdu’l-Bahá felidézett egy történetet arról a Királyról, aki így szólt a miniszteréhez:

– Meg kell mondanod nekem, hogy mit eszik az Isten, mit visel, és mi az Ő munkája. Kapsz rá néhány napot, hogy megválaszold a kérdést.

A miniszter bánatosan és a fejében kavargó zavaros gondolatokkal tért haza otthonába. Folyton azon járt az esze, miként találhatna választ ezekre a kérdésekre. Szolgája felfigyelt gazdája szomorúságára, és megkérdezte:

– Mi bánt, uram? Hátha tudok segíteni!

– A király megkérdezte tőlem, hogy mit eszik az Isten, mit visel, és mi az Ő munkája – felelte csüggedten a miniszter.

– Az első kérdésre a válasz az, hogy Isten a szolgái bánatával táplálkozik – felelte a szolga. – A második kérdésre a válasz az, hogy Isten magára veszi szolgái összes bűnét. A harmadik kérdésre pedig azon a napon mondom el a választ, amikor a király a jutalomosztó ünnepségét tartja.

Boldogan ment immár a miniszter a királyhoz, és elmondta neki a válaszokat. A király nagyon elégedett volt a kapott válaszokkal, ám megjegyezte:

– Ezek nem a te saját válaszaid.

Ekkor a miniszter mesélni kezdett a szolgálójáról.

– Ha ez így van, jobb lenne, ha a szolgád lenne a miniszter, te pedig az ő szolgálója.

Azon a napon, amikor a király miniszteri posztra kinevezte a szolgát, így szólt ő korábbi gazdájához:

– Látod, ez Isten munkája: az egyiktől elvesz és a másiknak adja!”

61.
_____________
Állatokkal szembeni kedvesség
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Neveljétek a gyermekeket csecsemőkoruktól úgy, hogy az állatokkal szemben végtelenül kedvessé és könyörületessé váljanak. Ha az állat beteg, akkor igyekezzenek meggyógyítani; ha éhes, etessék meg; ha szomjas, oltsák szomját; ha fáradt, hagyják pihenni. Az ember általában bűnös, míg az állat ártatlan; kétségtelen, hogy kedvesebbnek és könyörületesebbnek kell lenni az ártatlannal szemben.”

„The Bahá’í World”, vol.9

’Abdu’l-Bahá egy alkalommal a következő történetet mesélte el:

A sivatagban egy arab keservesen siratta kutyáját. Arra tévedt egy ember, megállt, és megkérdezte tőle, miért bánkódik ilyen nagyon.

– Ez az állat a barátom és társam volt, és most, ebben a száraz, kietlen sivatagban az éhhalál fenyegeti, és nem tudok segíteni szegény jószágon – jajveszékelte az arab a kérdésre.

Az ember, miután neki sem volt semmije, megpróbálta megvigasztalni az arabot. Az mondta neki:

– Nem érdemes így sírni és bánkódni egy kutya miatt.

– Ez nem csak egy kutya – zokogott az arab erre még hangosabban – hanem ő a társam, és ő az én barátom. Többször is megmentette az életemet. – Majd folytatta a kutya dicséretét, és oly nagyon potyogtak a könnyei, hogy még a szegény vándor is elsírta magát.

Eltelt egy vagy talán két óra is, mígnem aztán az utazó felemelkedett, hogy tovább induljon. Felállás közben az arab zsákjára támaszkodott és hallotta, hogy valami megroppan a zsákban. Megkérdezte hát:

– Mi van ebben a hátizsákban?
– Száraz kenyér, az útravalóm – felelte az arab.

– Hát akkor meg miért nem adsz belőle az állatnak? – kérdezte az utazó döbbenten.

– Annyira azért nem szeretem, hogy a saját kenyeremet adjam oda neki – válaszolta az arab felháborodva, akinek nem tetszett a másik megjegyzése.

62.
_____________
Hálaadás
Bahá’u’lláh azt mondja:

„... mert nagy jutalmat szán Isten azon szegényeknek, kik kitartók a türelemben. Az Életemre! Nincs olyan jutalom azon kívül, mit Isten adni kegyes, melyhez az a megtiszteltetés fogható. Nagy áldás vár a szegényre, aki tűrve tűr és elrejti szenvedéseit, és jó a gazdagnak, aki javait a szükséget szenvedőknek adja, és jobban szereti őket, mint önmagát.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 100:4

Egy napon, amikor arról esett szó, hogy az embereknek mindig hálásnak és elégedettnek kell lenniük, és nem szabad megfeledkezniük Istenről, ’Abdu’l-Bahá a következő történetet mesélte el:

„Egyszer Mahmúd szultán felvágott egy dinnyét, és Ayáz-nak, legkedvsebb szolgájának adta az első szeletet. Ayáz megette a dinnyeszeletet, és boldogan hálálkodott a királynak. Ekkor a király is evett a dinnyéből, és ízét rettentő keserűnek találta. Meglepetten kérdezte Ayáz-tól:

– Hogy tudtad zokszó nélkül megenni ezt a keserű dinnyét?

– Sokféle jó és édes étket kaptam már a király kezéből. Nem lenne helyénvaló csak azért panaszkodnom, mert ez egyszer keserű dolgot adott nekem – felelte Ayáz.

’Abdu’l-Bahá eztán hozzáfűzte a történethez:

– Miközben az embert elárasztják az isteni adományok, csak azért, mert kivételesen megpróbáltatást és nehézséget kell kiállnia, nem szabad nekikeserednie és megfeledkeznie Isten megannyi kedvességéről. Isten szereti a hálás és türelmes lelkeket.

63.
_____________
Elszakadás a világtól
Bahá’u’lláh azt mondja:

„A világ folytonosan hirdeti e szavakat: Óvakodj, mert múlandó vagyok, csakúgy, mint valamennyi külsődleges jegyem és színem. Őrizkedj hát a bennem rejlő változékonyságtól és eshetőségtől, és ébredj szendergésedből.”

Tablets of Bahá’u’lláh, p.258

’Abdu’l-Bahá Párizs-i tartózkodása alatt a következő szavakkal bíztatta szolgálatra a bahá’iokat:

– Bármely lélek emelkedik is szolgálatra, győzni fog és diadalmaskodik; minden egyes múlandótól független lélek vezérelve lészen.

A hívők megkérdezték:

– Ez azt jelenti tehát, hogy az anyagi javak csökkenésével a szellemiek gyarapodnak?

– A múlandó világtól való elszakadás nem az anyagiakban való szűkölködést jeleni, hanem a szív ahhoz való kötődésének és az arra való hagyatkozásának hiányát – felelte nekik ’Abdu’l-Bahá, majd így folytatta.

– Teheránban egyik éjszaka még mindenünk megvolt; másnap reggelre oly mértékben kiforgattak mindenünkből, hogy még betevő falatra sem futotta. Éhes voltam, de nem volt kenyerünk. Édesanyám némi lisztet szórt a tenyerembe, hogy azt egyem meg kenyér helyett. Mégis mindezek ellenére boldogok voltunk.

Kis szünet után ’Abdu’l-Bahá a következő történetet kezdte el mesélni:

„Volt két barát. Egyikőjük, gazdag ember létére, független volt a múlandó világtól, míg a másik egy földhözragadt szegény ember volt. A szegény ember egy nap előállt egy ötlettel:

– Induljunk el egy hosszú utazásra – javasolta.

A gazdag ember gondolkodás nélkül mindenét hátrahagyva máris készen állt az útra. A szegény ember viszont megriadt, miután látta, hogy barátja mindenét ily könnyedén hátrahagy, pedig még az is lehet, hogy soha vissza sem tér. Így aztán a következőket mondta barátjának:

– Várj egy kicsit. Nekem van egy szamaram; azt azért feltétlen magammal akarom vinni.

– Ej, ha még egy szamártól sem vagy képes megválni, akkor nem is akarsz igazán útra kelni – jegyezte meg a gazdag ember. – Látod, én mindenemről lemondtam, és eszem ágában sincs visszatérni. Te, akinek egy szamáron kívül semmi egyebe sincs, máris alig várod, hogy visszatérjél hozzá.”

’Abdu’l-Bahá eztán hozzá fűzte a történethez:

– A világtól való elszakadás tehát a szív szabadságát jelenti, nem pedig az anyagiak hiányát.

64.
_____________
A vallás hatása
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Minden mennyei Könyv, sőt minden isteni eredetű vers kinyilatkoztatásának a célja, hogy minden embert becsületességgel és megértéssel ruházzon fel, hogy tartós béke és nyugalom uralkodjon közöttük. Isten szemében mindaz elfogadható, ami az emberek szívébe bizonyosságot plántál, ami állapotukat felemeli, és elégedettségüket elősegíti.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból, 101

Mohamed kinyilatkoztatása és az iszlám megjelenése előtt Mundhír fia, Nu’mán király volt Arábia egy részének uralkodója.

Nu’mán egy alkalommal túl sok bort ivott, és részegségében parancsot adott két legjobb és hozzá legközelebb álló barátja kivégeztetésére. A király parancsát azon nyomban teljesítették is, és végeztek két hűséges barátjával.

Másnap amint a király kijózanodott részeg bódulatából, és végre magához tért, barátai iránt érdeklődött. Megmondták neki, hogy barátait kivégezték az ő saját parancsára. A király nagyon szomorú lett, ám késő volt már a bánatra, és a sajnálkozás már nem segített. Barátai iránt érzett mély szeretetétől vezettetve parancsba adta, hogy emeljenek két hatalmas emlékművet a tiszteletükre, és a szomorú eseményre való megemlékezésül az év egy-egy napját „A Kegyelem Napjának” és „A Gonoszság Napjának” nevezte el.

Minden évben, ezeken a napokon a király helyet foglalt a két emlékmű között elhelyezett trónszékén. A Kegyelem Napján a király a városba betérő minden egyes utazót szívélyesen üdvözölt. Ajándékok sokaságával halmozta el őket, így ők boldogan mentek tovább útjukon. A Gonoszság Napján azonban, minden városba érkező utazót legyilkoltak a király parancsára. Ez a hagyomány éveken át fennmaradt, és nem változott.

Egy napon Nu’mán vadászatra vonult az udvaroncok egy csoportjával. Meglátott egy zebrát a messzeségben, és utána lovagolt, hogy elkapja. Hosszú idő telt el, amire a király ráeszmélt, hogy elszakadt kíséretétől. Lassan be is sötétedett, és a király eltévedt a vadonban. Igencsak aggódni kezdett, céltalanul és tehetetlenül bolyongott a lován, mígnem hirtelen észrevett egy sátrat. A sátorhoz ment és megállt a bejáratánál.

Abban a sátorban egy Hanzala nevű féri élt feleségével. A király így szólította meg őket:

– Szeretnétek-e vendéget a házhoz?

Hanzala kijött a sátorból, és szívélyesen betessékelte Nu’mán-t. Amikor leültek, Hanzala odaszólt a feleségéhez:

– Ez az ember a kinézete és öltözéke alapján fontos személy lehet. Legjobb lesz, ha legmelegebb vendégszeretetünkben részesítjük.

– Félretettem egy kis lisztet –mondta sietve az asszony. – Amíg én kenyeret sütök, te elkészíthetnéd a birkát vacsorára.

Elkészült az étel; mindenki megvacsorázott, és Nu’mán-nak kényelmes szálláshelyet kínáltak föl a sátorban.

Reggel, amint felkelt a nap, Nu’mán indulni készült. Távozásakor aztán Nu’mán felfedte kilétét, és azt mondta:

– Én király vagyok, és csak azért nem árultam ezt el korábban, hogy lássam, miként bántok vendégeitekkel. Most már tudom, hogy jó és kedves emberek vagytok. Bármikor felkereshettek, hogy viszonozzam kedvességeteket.

Telt-múlt az idő, és súlyos éhínség sújtotta az országot, így aztán Hanzala is szükséget szenvedett. Úgy gondolta, eljött az idő, hogy a királyhoz forduljon segítségért, és fel is kerekedett, és elindult a város felé. Megérkezésének napja véletlenül éppen „A Gonoszság Napjára” esett. A király, mint mindig, ezen a napon is ott ült a két emlékmű között, s már a trónjáról észrevette a közelgő Hanzala-t. Nagyon mérges lett, és szidalmazni kezdte:

– Mi ütött beléd, hogy pont ezt a napot választottad a felkeresésemre? Tán nem tudod, hogy ha még a saját egyetlen gyermekem jönne e napon, akkor őrá is halál várna?

– Nem tudtam „A Gonoszság Napjáról”, de most, hogy halál vár rám, engedélyezd visszatérésemet feleségemhez, hogy dolgaimat elrendezzem, én pedig ígérem visszatérek jövőre ugyanezen a napon. Akkor majd megölethetsz – válaszolta Hanzala.

Nu’mán örült neki, hogy ezzel a megoldással megmentheti egy időre Hazala-t a haláltól; nyomban bele is egyezett, ám a bevett hagyomány szerint igényt tartott egy kezesre azért, hogy azt végezzék ki, amennyiben Hanzala nem tartaná meg ígéretét.

Hanzala körülnézett. Vajon ki lenne az a lélek, aki életét kockáztatná és kezességet vállalna érte? Bárkit kérdezett is meg, mindenki nemleges választ adott. Végül aztán egy Farád nevű ember megsajnálta, és beleegyezett a kezességbe. A király pedig ezt boldogan elfogadta. Adott Hanzalá-nak 500 tevét és temérdek élelmet és ruhát is, majd elbocsátotta.

Eltelt egy esztendő. A „Gonoszság Napján” a király szokásához híven ismét helyet foglalt a két emlékmű között. Megparancsolta, hogy hozzák elő Farád-ot. Végezni akart vele, de az alattvalók arra kérték, várja meg vele a napnyugtát, és amennyiben Hanzala addig sem térne vissza, csak akkor végeztesse ki. Egyszer csak a király arra lett figyelmes, hogy porfelhő kavarog a messzeségben. Egy lovas közeledett nagy sietséggel. A lovas, aki épp csak napnyugta előtt érte el a várost, nem volt más, mint Hanzala. A király dühöngött.

– Te ütődött! – mondta a király. – Egyszer már megmenekültél. Miért veszélyezteted az életedet már megint? Most már nincs más választásom, minthogy megöljelek!

– Tudtam, hogy halál vár rám, de ígéretet tettem rá, hogy visszatérek, és ennek betartása fontosabb volt számomra, mint az életem megmentése – felelte Hanzala.

A király és körülötte mindenki nagyon meglepődött e szavak hallatán. A király ekkor megszólalt:

– Miért teszed kockára az életedet egy ígéreted megtartásáért?

– Mert hiszek Jézus Krisztusban, – válaszolta Hanzala – és Ő arra tanít minket, hogy legyünk szavahihető emberek.

– Beszélj nekem erről a Jézus Krisztusról és az Ő tanításairól – kérte Nu’mán Hanznala-t.

Hanzala pedig hosszasan mesélni kezdett Jézusról és az Ő isteni tanításairól a királynak és udvartartásának.

Nu’mán-ra nagy hatást gyakorolt Hanzala kiváló jelleme, és mindaz, amit az isteni tanításokról hallott, és kereszténnyé vált. Mindazok, akik körülvették, szintén keresztények lettek, és még azon a napon leromboltatta a két emlékművet, és betiltotta a kegyelem és a gonoszság napjának hagyományát is.

Ettől fogva Nu’mán igazságosan és szeretettel uralkodott.

65.
_____________
Boldogság
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ha bárki is sértéssel illeti a másikat, Istent sérti meg azzal. A mennyebéli Atyának az a kívánsága, hogy minden szív örvendjen és boldogsággal teljen el, hogy mi boldogan és örömmel élhessünk együtt. Az emberi boldogság akadálya a faji és vallási előítéletben, a létért folyó versengő küzdelemben és az egymással szembeni embertelenségben rejlik.

Minden igyekezetetek arra irányuljon, hogy boldogságot hozzon a csüggedteknek, élelemmel lássa el az éhezőket, felruházza a szükségben szenvedőket, és magasztalja a szerényeket. Legyetek minden egyes elesett megsegítői, és a többi teremtménnyel szembeni kedvesség megtestesítői, hogy Isten tetszését elnyerhessétek.”

Promulgation of Universal Peace, p. 468

’Abdu’l-Bahá egyszer a következő történetet mesélte el:

„Drinápolyban a Szent Házzal szemközt volt egy kávézó. Járt oda egy nyugdíjas török katonatiszt, és rendszeresen ott időzött a kávéházban. A katona a Begtasi felekezethez tartozott. A begtasiak mindig jól kijöttek a bahá’iokkal, mert ők is békeszerető emberek voltak. Napi öt piaszter (kb. huszonöt centtel egyenértékű) nyugdíj volt a javadalma. Minden reggel, mikor megjelent a kávéházban, helyet foglalt, és rendelt egy csésze kávét. Ilyenkor az emberek köré gyűltek, és hallgatták tréfás történeteit egészen délig.

Délben aztán magához hívta a pincért, adott neki öt centet, és megkérte, hogy hozzon két vekni kenyeret, két rúd kebabot és egy tányér salátát. Ezután keresett magának egy tiszta, üres asztalt, majd terítő gyanánt ráterítette fejkendőjét. Ekkor aztán meghívta asztalához a kávézó egyik, másik vendégét, hogy tartson vele ebédre.

– Gyere barátom – mondta, és odahúzott az asztal túloldalára egy széket.

Ezután maga elé tett egy vekni kenyeret és egy rúd kebabot, majd így szólt:

– Gyere, és légy ma a vendégem – mondta, majd falatozni kezdett vendégével.

– Ó, köszönöm Neked, Istenem! Mily finom is ez az étel! – hálálkodott fennhangon minden egyes falatnál.

Egészen az ebéd befejezéséig Istennek hálálkodott, majd újból beszélgetésbe elegyedett.

Előfordult, hogy a Salím Szultán mecsetbe ment, mely a kormányzó és más előkelőségek szokásos találkozóhelye volt, és órákon át mulattatta történeteivel az egybegyűlteket.

Egy napon, amikor ’Abdu’l-Bahá is épp a mecsetben tartózkodott, belépett a begtasi kezében a gyékényszőnyegével. Vidáman üdvözölt mindenkit, majd így szólt:

– Ma egy hosszú útra indulok. Könyörgök valamennyiőtöknek, bocsássátok meg múltbéli hibáimat.

– Csak nem Bagdadba tartasz? – kérdezte tőle valaki.

– Messzebbre, sokkalta messzebbre – válaszolta.

– Akkor biztosan Kínába utazol – szólt oda valaki más.

– Még messzebbre – felelte titokzatosan a begtasi.

– Akkor az már csakis Ausztrália lehet, ahová menni készülsz – kiáltotta erre megint másvalaki.

– Még annál is messzebbre – hangzott a válasz.

Minderről nevetgélve beszélgettek, mert valamennyien úgy gondolták, hogy csak viccelődik velük. A begtasi pedig újból megismételte:

– Könyörögve kérlek benneteket, hogy bocsássatok meg nekem. Mondjátok, hogy megbocsátotok!

– Persze, persze, hogy megbocsátunk – mondták a többiek, csakhogy megnyugodjon végre.

Ekkor aztán a mecset oltárához ment, kiterítette gyékényszőnyegét, lefeküdt az egyik felére, majd a másikat magára hajtotta. Az emberek, abban a hitben, hogy még mindig tréfálkozik, nevettek rajta. Eltelt öt perc; de nem mozdult. Tíz perc, tizenöt, fél óra is volt már, de az ember még mindig mozdulatlanul feküdt. Az emberek csodálkozó pillantásokat vetettek egymásra. Ekkor, még mindig nevetgélve, a gyékénymatrac köré gyűltek. Egyikük megemelte a szőnyeg sarkát, és hitetlenkedve állapította meg, hogy a begtasi meghalt. Az emberek, szívükben derűvel felemelték, megmosdatták, majd elvitték eltemetni.

Ez a begtasi meglátogatta egy alkalommal ’Abdu’l-Bahá-t is, és számos kérdést tett fel a Hittel kapcsolatban. A bahá’iok többször is biztatták, hogy járuljon az Áldott Szépség színe elé, ám ezt mindannyiszor visszautasította.

– Hogy állhatnék én – szabadkozott –, aki maga vagyok a bűnösség leglényege, az előtt, aki a szentség Leglényege? Nem vagyok méltó ilyen kitüntetésre. Amikor úgy érzem, hogy ilyen kegy megadatott nékem és méltó vagyok rá, akkor majd elmegyek Hozzá, de most még nem.”

’Abdu’l-Bahá végül ezzel fejezte be a történet mesélését:

„Ez hát egy olyan embernek a története, aki igen jó volt, és boldogan távozott el.”

66.
_____________
Önkéntes osztozás
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„... Bahá’u’lláh tanításai pártolják az önként vállalt osztozkodást, és ez magasabb rendű a vagyon kiegyenlítésénél. A kiegyenlítést kívülről kell erőltetni, míg az osztozás szabad választás kérdése. Az ember jó cselekedeteken keresztül éri el tökéletesedését, olyanokon keresztül, melyeket önként tesz meg, nem pedig olyan jó cselekedetekkel, amelyeket rákényszerítenek.”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.79

Réges régen, egy japán faluban élt egy Shubi nevű ember. Shubinak nem volt sok pénze, és különösebb vagyonnal sem rendelkezett. Egy kis gazdaságot tartott fenn, és abban dolgozott ő maga is. Bár pénze nem volt, annál nagyobb és jobb volt a szíve.

Történt egyszer, hogy Shubi épp hazafelé tartott, amikor hirtelen megbotlott egy kőben, és lebukfencezett a hegyoldalon. Egyre csak gurult és gurult, míg aztán meg nem állt egy fa tövében. Nagy nehezen összeszedte magát, majd feltápászkodott. Nem esett komoly baja, de mégis mindene sajgott a fájdalomtól. Közben arra lett figyelmes, hogy egy fűcsomót tart a kezében, amit gurulás közben téphetett ki a földből. Azt gondolta magában: –„Köztudott, hogy egy marék fű semmire sem jó, de úgy tűnik, a sors úgy akarta, hogy gurulás közben kitépjem, így hát megtartom.”

Amint a fűcsomóval a kezében hazafelé tartott, meghallotta, hogy a feje fölött egy szöcske muzsikál és hangosan ciripel. Shubi azt gondolta magában: –„Na, nézzenek oda! Majd én móresre tanítom ezt a lármázó szöcskét, hogy soha többé ne zavarhasson.” Elkapta hát a szöcskét, és odaerősítette a füvet a szöcske potrohához, majd folytatta útját.

Amint ment, mendegélt, összetalálkozott egy fiatal nővel, aki kézen fogva vezette a kisfiát. Amikor a kisfiú meglátta a szöcskét, sírva fakadt, zokogva az anyjához fordult, és a szöcskét követelte. Amikor Shubi ezt meglátta, odament hozzájuk, és megszólította őket:

– Ne sírj, gyermekem! Gyere ide hozzám! Neked adom ezt a szöcskét.

Kioldozta a szöcskét, és odaadta a kisfiúnak. A fiúcska édesanyja hálája jeléül három naranccsal ajándékozta meg az embert. Shubi ezeket köszönettel elfogadta, majd ment tovább az orra után.

Nem tett meg nagy utat, amikor összetalálkozott egy kelmekereskedővel, akit már az ájulás kerülgetett a szomjúságtól. Vizet találni azonban a közelben sehol nem lehetett. Shubi megsajnálta hát, és neki adta a három narancsot, hogy azokkal olthassa szomját. A textil-kereskedő boldogan elfogadta a narancsokat, és íziben meg is ette mindet. Szerette volna viszonozni Shubi kedvességét, így aztán adott neki egy rőf szövetet. Shubi elfogadta a kelmét, majd folytatta útját.

Amint mendegélt tovább, észrevett egy díszes hintót, melyet szolgák hada és óriási kíséret követett. A hintóban egy szépséges hercegnő ült. Ahogy a hintó haladt, és a hercegnő a tájon legeltette a szemét, egyszer csak, megakadt tekintete Shubin, és a szöveten, amit a kezében cipelt. Hirtelen felkiáltott:

– Ó, mily csodálatos szövet! Nem adnád nekem, te jóember?

Shubi azon nyomban odament hozzá, és átnyújtotta a hercegnőnek a szövetet. A hercegnő úgy megörült a szövetnek, hogy nagy boldogságában tekintélyes pénzösszeget adott cserébe Shubinak.

Fogta Shubi a pénzt, és felvásárolt rajta néhány birtokot. Eztán a földeket felosztotta faluja lakói közt, hogy mindenkinek jusson egy darabka a gazdálkodáshoz.

Az emberek örvendezve kezdtek el dolgozni saját kis birtokukon. Most már képesek voltak tisztes megélhetést biztosítani maguknak. Ám soha nem feledkeztek meg arról, hogy mindez a vagyon és gazdagság egy értéktelen fűcsomónak volt köszönhető, melyet Shubi véletlenül tépett ki a földből.

Shubi a falu legkedveltebb lakója lett, és mindenki nagy tiszteletet tanúsított iránta. Élete végéig valamennyi falubeli „Pázsit Mázli Úrnak” nevezte.

67.
_____________
Türelem
Bahá’u’lláh azt mondja:

„Ő (Isten) bizony megnöveli azok jutalmát, kik békével tűrnek.”

Gyöngyszemek Bahá’u’lláh írásaiból:, 66:10

Ustád Áqá Balá építész volt és a Kaukázusból érkezett a Szentföldre zarándoklatra. Két hívő összedugta a fejét, és némi tanácskozás után úgy döntött, hogy ha már Áqá Balá amúgy is ott tartózkodik, építtethetnének vele egy fürdőszobát ’Abdu’l-Bahá házában. A közfürdők abban az időben nem voltak valami kellemesek, a legtöbb ház pedig még nem rendelkezett fürdőszobával. Áqá Balá engedélyt kért ’Abdu’l-Bahá-tól az építkezés megkezdésére, és Ő hozzájárulását is adta a dologhoz.

Ustád Áqá rendelt egy vas kádat Bejrútból, és azon nyomban megkezdte az építkezést.

Három nap múlva, amikor a hívők összegyűltek, ’Abdu’l-Bahá megkérdezte Ustád Áqá-t:

– Ustád Áqá Balá! Elkészült-e már a fürdő?

– Nem Uram! – felelte Ustád Áqá Balá. – Még mindig dolgozom rajta. És még Bejrútból sem kaptam visszajelzést.

– És vajon mikor fog elkészülni? – érdeklődött tovább ’Abdu’l-Bahá. Ezután elmosolyodott, és egy történet mesélésébe kezdett:

„Ez a történet egy arab emberről szól, akinek három évig nem volt turbánja. Fedetlen fővel rótta az utcákat és a piacot, akár hőség volt, akár hideg, de még esőben is. Egy kedves ember aztán megsajnálta, és úgy döntött, hogy vesz neki egy turbánt. Így aztán elvitte magával az arabot a méteráru kereskedésbe, és kért valamilyen turbánnak való szövetet. A kereskedő hozott egy darab anyagot, hogy méretet vegyen az arab fejéről. Még el sem kezdte a méricskélést, amikor az arab megragadta az anyagdarabot, és kapkodva a fejére tekerte.

– Várjon, míg legalább leveszem a méretet! – intette nyugalomra a kereskedő.

– De hisz’ meddig várjak még? Már majd megfagy a fejem! – válaszolta türelmetlenül a szegény arab.

68.
_____________
Csalárdság
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„... a jóakarat abszolút fény; megtisztult és megszentelt az önzés, az ellenségeskedés és a csalás tisztátalanságaitól. Meglehet ugyanis, hogy az ember látszólag erényes tettet visz végbe, amit azonban a kapzsiság diktál.”

’Abdu’l-Bahá: Megválaszolt kérdések, 84. rész

Akkó egyik híres orvosa, aki mindig is ellenségesen viseltetett a Hittel szemben, egy napon szegény sorsra jutott. ’Abdu’l-Bahá elhívta hát ezt az orvost a betegek gyógyítására. Megörült ennek az orvos, és nagy érdeklődéssel és kedvességgel kereste fel a betegeket, gyógyította őket, amíg gondoskodása és kezelése eredményeként javulni kezdett állapotuk, és végül meg is gyógyultak. A végén aztán ez az orvos küldött egy számlát ’Abdu’l-Bahá-nak, amelyben a szokásos ár tízszeresét követelte munkájáért. ’Abdu’l-Bahá azonnal kifizette a kért összeget, majd a következő történetet mesélte el a barátoknak:

„Volt egyszer egy ember, aki országát hátrahagyva Egyiptomba ment, hogy kitanulhassa annak tudományát, miként lehet megállapítani az emberek jellemét külső jegyeik alapján. Hat esztendeig tanult, és ez idő alatt rendre le is tette vizsgáit. Végül megkapta diplomáját, majd szamárra ült és elégedetten elindult hazafelé.

Menet közben, átható pillantásokat vetett az emberek arcára, hogy gyakorolja új tudományát.

Ahogy ment, mendegélt, az egyik nap, meglátott valakit, akinek arcán a rosszindulat, a kapzsiság és a bajkeverés jelei nyilvánultak meg. Azt gondolta magában: „Bizony, még soha nem láttam ilyen arcot. Bárcsak megismerkedhetnék ezzel az emberrel, hogy kipróbálhassam rajta a tanultakat.”

Amint ilyen gondolatok jártak a fejében, az idegen, széles mosollyal az arcán, elindult felé, és udvariasan köszöntötte.

– Ó, sejk! Honnan jössz és hová tartasz? – kérdezte tőle.

– Egyiptomból jövök, és hazafelé tartok a szülővárosomba, de ma éjszakára megszállok a közeli faluban – válaszolta az ember az idegennek.

– Messze van innen az a falu, az én házam viszont itt van a közelben. Szívesen vendégül látlak éjszakára.

A sejk látva, hogy az idegen szavai és tettei mennyire különböznek első benyomásától, egyre csak az idegen arcát fürkészte. Kételkedni kezdett tudományában, és úgy határozott, próbára teszi tudását és elfogadja a meghívást. Házigazdája szívélyes vendégszeretettel bánt vele, megkínálta teával, kávéval, süteménnyel, és más frissítőkkel is.

Minden alkalommal, amikor az idegen valamivel kimutatta kedvességét, a sejk egyre csak sóhajtozott, és így merengett magában: „Hat éven át tanultam valamit, amiről ma kiderül, hogy nincs semmi haszna.”

Házigazdája számos étket készített vacsorára, és megkínálta, hogy vegyen belőlük. A sejk egyre rosszabbul érezte magát a gondolattól, mennyire nagyot tévedett, amikor azt feltételezte, hogy házigazdája rossz ember, pedig lám, valójában milyen kedves.

Másnap reggel napkeltekor a sejk indulni készült, de kedves házigazdája nem akarta elengedni, és valami módon maradásra bírta egészen ebédig. Rövidre fogva a dolgot, három napig gondoskodott a sejkről, amíg aztán a sejk úgy döntött, hogy elindul végre. A házigazda hozta a szamarat, udvariasan felsegítette rá a sejket, majd átadott neki egy borítékot. A sejk azt hitte, hogy a borítékban az út költségeihez való hozzájárulást találja. Így aztán megkérdezte a házigazdát:

– Miért kaptam ezt a borítékot?
– Ez a számla – felelte a házigazda.
– Miféle számla? – kérdezte a sejk gyanakodva.

– Hát, csak nem hitted, – mondta a házigazda dühös arckifejezéssel – hogy mindez az étel-ital ingyen volt?

A sejk felbontotta a borítékot, és meglátta, hogy a számla százszorosa az elfogyasztott ételek valódi értékének. Rádöbbent, hogy nincs is nála annyi pénz, így leszállt a szamárról, és fizetség gyanánt mindenét odaadta az idegennek. Majd gyalog folytatta útját, és egész idő alatt Istennek hálálkodott: „Köszönet Néked, Istenem, hogy hat év kemény munkája nem volt hiábavaló!”

69.
_____________
Isteni Vezetés
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„… Isten vezetését kell követni, hiszen vitathatatlan, hogy Isten politikája magasan az emberi politika felett áll. Nekünk az Isteni vezetést kell követnünk, és ez minden egyénre érvényes”

Selection from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no227

Egy nap ’Abdu’l-Bahá arról beszélt egy csoport embernek, hogy az Isteni hatalom mindig úrrá lesz az emberi hatalmon. Ez eltarthat egy ideig, és az emberiség ellen is állhat az új vallásnak, ám idővel Isten Szava és az új út győzedelmeskedik majd. Akárcsak a fáraó, aki minden nagysága és hatalma ellenére sem tudott Mózes fölött győzedelmeskedni, és ahogy zsidó vallás mégoly nagy ereje sem tudta megakadályozni Jézus befolyásának terjedését. S ekkor ’Abdu’l-Bahá elmesélt egy, a témához kapcsolódó történetet Mohamed prófétáról:

„Egyszer, amikor egy karaván Mekkából Shámba érkezett, Egyiptom királya parancsot adott, hogy a karaván vezetőjét, Abú Sofián-t vigyék oda hozzá. A király megkérdezte Abú Sofián-t:

– Miféle dolgok történnek Hijáz-ban? Eljutottak hozzánk némi hírek, de nem tudjuk, mi is a teljes igazság az üggyel kapcsolatban.

– Semmi fontos nem történik – válaszolta Abú Sofián. – Egy Mohamed nevű analfabéta ember prófétának kiáltja ki magát, csatlakozott is hozzá néhány szegény ember, és fosztogatnak a sivatagban.

– Hm… Lenne akkor néhány kérdésem az esettel kapcsolatban, – folytatta a király a kérdezősködést – és azt óhajtom, hogy őszintén mondd meg az igazságot, mert ha nekem kell utána járnom a dolognak, megbüntetlek, amikor legközelebb erre jársz.

Abú Sofián megígérte, hogy az igazat fogja mondani. Ezután a király megkérdezte tőle:

– Ez a Mohamed, mielőtt prófétának kiáltotta ki magát, valami őrült ember volt?

– Nem, nem volt őrült – felelte Abú Sofián.

– Ez a Mohamed valamelyik királynak a fia talán, hogy vagyonnal és hatalommal bír?

– Nem, nincsen vagyona – válaszolta Abú Sofián.

– Miután prófétának kiáltotta ki magát, javultak-e a körülményei, nagyobb kényelemben él-e? – faggatta tovább a király.

– Nem, – mondta Abú Sofián – éppen ellenkezőleg, azóta rosszabb körülmények közé került és hontalanná lett a sivatagban.

– Mindezen nehézségei miatt, megbánta hát a tetteit, és feladta állításait?

– Nem. Sőt, még eltökéltebbé vált munkáját és állítását illetően – felelte Abú Sofián.

– Az emberek elhiszik, amit Mohamed mond, vagy inkább elfordulnak tőle? – kérdezte a király.

– Egyre több ember gyűlik köré nap nap után, és segítik Őt, amennyire csak tudják – válaszolta Abú Sofián.

– Követői a városi nemes és vagyonos rétegből kerülnek ki, vagy az írni-olvasni nem tudó, szegény emberek soraiból? – tette fel az újabb kérdést a király.

– A gazdagok nem követik, inkább a közemberek hisznek Benne.

– Azok az emberek, akik hívők lesznek, talán kényelmesebb és jobb sorra jutnak?

– Nem, ellenkezőleg. Amijük csak volt, mindenüket elvesztik, és menekülniük kell az üldöztetés elől.

– Az utolsó kérdésem a következő – mondta a király, és még szúrósabb tekintettel kezdte el fürkészni a kalmár arcát. – Mohamed követői megrendülnek hitükben, vagy talán még el is hagyják a hitet a szenvedések és üldöztetések következtében?

– Nem, ellenkezőleg. Sokkal erősebbekké és kitartóbbakká válnak hitükben.

– Ó, Abú Sofián! Hamarosan valamennyiünknek Neki kell majd engedelmeskednünk! – vonta le a következtetést a király.

– Nem hinném, hiszen Mohamed nem olyan fontos személy, hogy engedelmeskednünk kellene Neki – ellenkezett Abú Sofián.

– Te nem értheted. Ha valamennyi kérdésemre őszintén válaszoltál, akkor hamarosan nem csak neked és a törzsednek, de egész Arábiának és Egyiptomnak, és a római uralkodónak is el kell majd Őt fogadnia. Ha nem fogadjuk el Mohamedet, előbb vagy utóbb, ránk fogják kényszeríteni, hogy megtegyük.”

A történet után ’Abdu’l-Bahá hozzá tette:

– Volt idő, amikor a zsidó nép és a Quraysh nevű arábiai törzs összefogtak Mohamed ellen, és egyesülve négyezer katonát küldtek rá, hogy leszámoljanak Vele és az iszlám vallással. Mégsem jártak sikerrel, noha a muzulmánok száma jóval csekélyebb volt.

Most mi, bahá’íok állunk az egész világ és az összes uralkodó ellenében, és mégis győzedelmeskedni fogunk. Ha valaki alaposan eltűnődik, akkor láthatja, ahogy az isteni hatalom mindig is legyőzte az emberi hatalmat, és ez ezután is mindig így lesz.”

70.
_____________
Kívánság
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Valóban, kegyes az Úr az Ő szolgáihoz, és minden helyes ügyet előbb-útóbb előmozdít. Ám engedelmeskedned kell Őnéki és bíznod Őbenne minden körülmény között, Ő pedig megadja azt néked, ami javadra válik. Valóban, irgalmas és könyörületes Ő! Megannyi eset járt bonyodalommal és került helyrehozatalra, és megannyi nehézség oldódott meg Isten engedelmével. Isten tetszését elnyerni, a legfontosabb dolog. Istennek hála, te elégedett vagy Isten akaratával, és szíved az Ő isteni kívánságait követi; mivel ilyen vagy, minden vágyad megadatik.”

Tablets of ’Abdu’l-Bahá, vol.2, p.455

Volt egyszer egy ember, aki hajdanán kőfejtéssel foglalkozott. Igen nehéz munka volt. Keményen dolgozott, mégis a keresett jövedelme épp csak elegendő volt a mindennapi betevő falat megszerzésére. Mindezek ellenére elégedett volt fárasztó munkájával. Egy nap aztán felsóhajtott:

– Ó, Isten! Mi lenne, ha gazdaggá tennél, és gyönyörű trónon ülhetnék, bíbor selymek között?

Váratlanul egy angyal ereszkedett le az égből, és azt mondta:

– Kívánságod teljesülni fog!

S lássatok csodát! Úgy is történt szóról szóra, ahogy az angyal megígérte. A kőfejtő gazdag lett, és bíbor függönyök alatt ült egy gyönyörű trónuson.

Nem sokkal később aztán az ország királyának véletlenül épp arrafelé esett útja. Számos katona kísérte hintaját, és koronás fejét arany ernyő védte a tűző nap hevétől. A király fényűző kíséretét látva, felébredt a gazdag ember szívében a vágy az arany napernyő és királyi hintó után. Ekkor ismét felsóhajtott: „Bárcsak király lehetnék!” És az angyal megint leereszkedett az égből, és így szólt hozzá:

– Kívánságod teljesülni fog!

Király lett hát az emberből. Őrök hada kísérte hintaját, és arany napernyő óvta koronás fejét a nap sugaraitól. Amint azonban a nap sugarai a földet égették, még a fű is megsárgult melegétől, a király szeme pedig sajogni kezdett. Megirigyelte a nap hatalmát. Megint nagyot sóhajtott, és azt mondta:

– Bárcsak a nap lehetnék!

Az angyal ismételten megjelent, és azt mondta neki:

– Legyél hát a nap!

Az ember tehát nappá vált. Fényét kisugározta minden irányba. Melege megsárgította a füvet, és még a királyok szemeit is megfájdította. Ám váratlanul felhők gyülekeztek közte és a föld között. Égető melege nem tudott áthatolni a felhőkön, és elérni a földet. Mérges lett ettől, hogy a felhők nagyobb hatalommal rendelkeztek, mint ő. Most megint elégedetlen lett, és felsóhajtott:

– Bárcsak felhő lehetnék!

Megint csak megjelent az angyal, és e szavakat intézte hozzá:

– Legyen úgy, ahogy akarod!

Amint felhővé változott, a nap és a föld közé úszott, és megakadályozta, hogy a nap égető melege áthatoljon rajta. A fű zöldellt. A felhő nagy vízcseppekké változott át, és esővel áztatta a földeket. A folyók megduzzadtak és elárasztották a földeket. Ám a sziklák rendíthetetlenek maradtak a kavargó hullámok között és ellenálltak a víz sodrásának. Megint mérgelődött, és elégedetlenkedni kezdett, amiért csatát vesztett a sziklákkal szemben. Felkiáltott hát:

– Ez a szikla erősebb nálam. Szikla akarok lenni!
Az angyal pedig így felelt:
– Legyél hát az, ami lenni szeretnél!

Hatalmas sziklatömb lett belőle, amit nem bánthatott sem a szél, sem az eső, de még az égető nap sem.

Egyszer csak egy szegény ember jött oda hozzá, és kalapácsával és vésőjével vésni kezdte. Amikor az ember lefejtett néhány darabot testéből, igen mérges lett, és tűnődött, ki lehet az, aki még nála is erősebb. Ekkor azonban hirtelen szomorúság járta át a szívét, majd ismételten felsóhajtott:

– Azt kívánom, hogy olyan legyek, mint ez az ember.

Az angyal ismét alászállt az égből, és azt mondta:

– Legyél hát olyan, mint ő!
Így aztán ismét kőfejtő lett belőle…

Munkája nehéz volt… fárasztóan kemény… ám mégis elégedett volt.

71.
_____________
Mások kibeszélése
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Ne nézd senki hiányosságait; láss a megbocsátás tekintetével. A tökéletlen szem veszi észre a tökéletlenséget. A szem, mely elnézi a hibákat, a lelkek Teremtője felé tekint... Minden erőddel arra törekedj, hogy szabadulj a tökéletlenségektől. A meggondolatlan lelkek mindig mások hibáit keresik... Mindaddig, amíg az ember meg nem látja saját hibáit, tökéletessé sem válhat soha. Semmi sem oly hasznos az ember számára, mint saját hiányosságainak felismerése.”

Promolgation of Universal Peace, p. 93, 244

Egy jómódú hölgy, aki gazdagsága ellenére mégsem volt az anyagias és a földi dolgok rabja, nagyon szeretett volna szellemileg és erkölcsileg megtisztulni és szent életűvé válni. Sajnálatos módon azonban volt ennek a hölgynek egy olyan rossz tulajdonsága, amelytől eleddig még nem sikerült megszabadulnia. Végül aztán egy mindenki által nagyra becsült szent emberhez fordult segítségért, és elpanaszolta bánatát.

– Szeretek másokat kibeszélni, és bármennyire is igyekszem, hogy megszabaduljak ettől az utálatos szokástól, nem járok sikerrel.

– Nincs olyan hiba, amelytől meg ne lehetne szabadulni – nyugtatta a hölgyet a szent ember. – Az embernek egyszerűen csak tudatosítani kell magában, hogy mennyire visszataszító is az a bizonyos cselekedet.

A gazdag hölgy kijelentette, hogy hibája kijavítása érdekében készen áll a szent ember minden tanácsát meghallgatni, és arra is, hogy azokat hűen kövesse.

A szent ember erre így szólt:

– Menj el a piacra, és vegyél egy döglött madarat, majd pedig hazafelé menet foszd ki minden egyes tollát, és szórd azokat szét az úton. Miután mindezt megtetted, gyere vissza hozzám.

A hölgy nagyon megdöbbent ezeken az utasításokon, de mivel ígéretet tett, hogy a szent ember utasításainak megfelelően jár el, nem volt mit tenni, pontosan azok szerint cselekedett, majd pedig másnap újra ellátogatott hozzá.

A szent ember e szavakat intézte hozzá:

– Nos, a feladat első részét nagyon jól elvégezted. Most következik azonban a második rész. Menj most vissza a piacra ugyanazon az útvonalon, amerre tegnap elszórtad a tollakat, és szedd össze kivétel nélkül valamennyit.

– De, hát, az teljességgel képtelenség! A szél már széthordta a tollakat a legkülönbözőbb irányba. Hogyan lehetne azokat újra összeszedni? – csattant fel a hölgy.

– Hát, ez az. Pontosan úgy van, ahogy az imént mondtad. Amikor kibeszélsz másokat, a szavaid szájról szájra terjednek mindenfelé, és lehetetlen megállítani szétszóródásukat. Így jóval helyesebb lenne, ha el sem kezdenél másokat kibeszélni.

A gazdag hölgyet lenyűgözte ez a lecke, és ez a bölcsesség, és úgy döntött, hogy soha többé nem beszél ki másokat.

72.
_____________
Büszkeség
Bahá’u’lláh azt mondja:
„Ó, testvérek!

Legyetek jók egymáshoz, és ne földi dolgokat szeressetek. Ne bízzátok el magatokat, ha jól megy sorotok, és ne szégyelljétek, ha rosszra fordul. Szépségemre! Porból teremtettem mindent, és porrá teszem majd ismét.”

Rejtett Szavak: Perzsa, 48

Egy napon ’Abdu’l-Bahá arról beszélt, hogy az embereket miként képes a vagyon, a cím, a beosztás, és néha még a szellemi áldás is büszkeséggel eltölteni. Ennek kapcsán aztán a következő történetet mesélte el:

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, aki úgy döntött, álruhában járja be királyságát, hogy megtudja, milyen sorban is élnek valójában alattvalói. Ezért aztán egyszerű öltözéket vett magára, és útnak indult. Néhány napos utazás után eltévedt, és a sivatagban bolyongott, mígnem egyszer csak egy arab ember sátrára bukkant. Az arab, miután látta mennyire éhes és szomjas az idegen, és mily nagyon felperzselte a nap a bőrét, behívta a sátrába. Így a király megpihenhetett egy kicsit. A király érdeklődött, hogy van-e az arabnak valami harapnivalója. Az arab azt felelte:

– Van borral teli kecskebőröm, és egy kicsi kecském is.

– Remek. Akkor, kérlek, hozz a borodból, és a kecskét pedig süsd meg nekem – mondta a vendég.

Hozta is menten az arab a bort. Amikor aztán a vendég megitta első pohár borát, az arab emberhez fordult, és megkérdezte tőle:

– Tudod-e, ki vagyok?
– Nem – felelte az arab.

– Katona vagyok a király seregében – mondta erre a vendég.

Boldog lett az arab, hogy ilyen bátor férfiút láthat vendégül. A vendég megivott még egy pohárka bort, és megkérdezte:

– Tudod-e, ki vagyok?
– Hát, ki vagy? – kérdezte megint az arab.
– A király minisztere vagyok – felelte a vendég.

Megörült ismét az arab, amiért ilyen kiválóságot részesíthet vendégszeretetében. A vendég elfogyasztott még egy pohár bort, majd ismét megszólalt:

– Tudod-e, ki vagyok?
– Na, jól van, mondd meg hát! – bíztatta az arab.
– Én maga a király vagyok! – válaszolta a vendég.

Az arab ekkor felállt, és elvette a maradék bort a vendégtől. A döbbent vendég kérdőre vonta, miért tette ezt. Az arab pedig így felelt:

– Mert tudom, hogy ha megiszol még egy pohár bort, azt mondod majd, hogy Isten prófétája vagy, és ha még az ötödiket is megiszod, Magával Istennel emeled magadat egy rangra!”

73.
_____________
Az élet értelme
’Abdu’l-Bahá azt mondja:

„Életed minden leheletét fordítsd erre a nagyszerű Ügyre, és szenteld minden napodat Bahá szolgálatának, hogy a végén, veszteség nélkül és hiánytalanul részesülhess a mennyei birodalom felhalmozott kincseiben. Hisz az ember napjai teli vannak veszedelmekkel, és nem számíthat még egy percnyi hosszabb életre sem; ám az emberek, mintha tévhitek ingatag káprázatai volnának, mégis azt mondogatják maguknak, hogy a végén magasságokba érhetnek el. Jaj nékik! Az elmúlt idők emberei is ilyesfajta ábrándokat dédelgettek, míg egy hullám el nem sodorta őket, és ismét porrá nem váltak. Akkor ott álltak kirekesztve és reményvesztetten – valamennyien, kivéve azon lelkeket, akik megszabadították magukat az önzéstől és eldobták életüket Isten ösvényét járva.”

Selections from the Writings of ’Abdu’l-Bahá, no.218

Egyik nap, amikor Akkó-ban voltunk, és ’Abdu’l-Bahá színe elé járultunk, az egyik jelen lévő hölgynek épp akkor volt a születésnapja. ’Abdu’l-Bahá köszöntötte őt abból az alkalomból, hogy ezen a napon éppen jelen lehetett ezen a szent helyen. ’Abdu’l-Bahá-nak azt a kérdést tették fel, hogy mennyire becsüli a hölgy életkorát. Mosolyogva nevezett meg egy számot, ami kevesebb volt, mint a hölgy valós kora. A hölgy örvendve mondott köszönetet ’Abdu’l-Bahá-nak, és megjegyezte:

– Valójában azért ennél idősebb vagyok.

– Szeretnélek a lehető legfiatalabbnak tudni, – mosolygott rá ’Abdu’l-Bahá a hölgyre – hogy annál több év állhasson még előtted Isten Ügyének szolgálatában.

A hölgy azt felelte, hogy kilenc évvel azelőtt lett bahá’í, és azóta folyamatosan úgy érzi, mintha egyre csak fiatalodna.

’Abdu’l-Bahá ekkor megjegyezte:

– Nagyon helyes. Gyakorlatilag akkor nem is vagy több kilenc évesnél.

Majd a következő történetet mesélte el:

„Egy szép napon a jeles királyok egyike épp a kertjében sétálgatott, amikor észrevett egy kilencven év körüli idős embert, aki facsemetéket ültetett. A király megkérdezte, mit csinál. Az idős ember azt felelte, hogy datolyafákat ültet.

– Mennyi időbe telik, míg gyümölcsöt hoz egy ilyen fa? – kérdezte tőle a király.

– Húsz esztendőbe – felelte az ember.

– Húsz esztendőbe? – kérdezte a király mély döbbenettel a hangjában. – De te akkor már nem is fogsz élni, hogy megízlelhesd ezeknek a fáknak a gyümölcseit.

– Az előttünk élők is ültettek fákat, – hangzott az aggastyán válasza – és megettük azok gyümölcseit, most pedig én ültetek fákat, hogy majd mások is ízlelhessék ezek gyümölcsét.

Tetszett a királynak a válasz, és jutalomban részesítette az öreget. Az idős kertész ekkor térdre rogyott, és e szavakkal mondott köszönetet a királynak:

– Nem csak a fa ültetésének áldása jutott ki részemül, de gyümölcséből is részesülhetek, ami nem más, mint az általad adott jutalom.

Ebben a válaszban is kedvét lelte a király, így további jutalmat adott az öregnek. Az idős ember megint csak térdre vetette magát, és azt mondta:

– Megint csak köszönöm neked. A legtöbb fa csak egyszer hoz gyümölcsöt egy évben, ám az én fáim már kétszer is termettek.

A királynak igen tetszettek az idős ember szavai, és megkérdezte tőle:

– Hány éves vagy?

– Tizenkettő – vágta rá az öreg gondolkodás nélkül.

– Az meg hogy lehet? – döbbent meg a király. – Hisz’ sokkal több vagy annál!

– Az előző király uralkodása idején – mondta a kertész – az emberek szomorúak voltak, és állandóan csak háborúban és szenvedésben volt részük. Így nem számolhatom azokat az éveket az élet részeként. Ám amióta te kerültél trónra, boldogok az emberek, békében és nyugalomban élnek, és a te uralmad tizenkét esztendővel ezelőtt kezdődött. Ezért aztán én tizenkét esztendősnek tekintem magamat.

A király oly nagy kedvét lelte az öreg fenti szavai hallatán, hogy ismét megajándékozta némi pénzzel, és azt mondta neki:

– Nem maradhatok itt tovább, mert szavaid oly kedvesek füleimnek, hogy ha maradok, még a végén neked adom minden vagyonomat!”

A TÖRTÉNETEK FORRÁSA

1. H Balyuzi, The Báb; M.A. Faizi, The Primal Point

2. „Kawákibu’d-Durríyih”, vol. 1
3. Nabíl’s Narratív

4. Nabíl’s Narrative; History of the Martyrs of the Cause, vol. 1.

5. Nabíl’s Narrative
6. ibid.
7. ibid.
8. ibid.
9. ibid.

10. World Order: Quarterly magazine, Spring 1971; Historical articles: Fereydoon Adamiat; „Kawákibu’d-Durríyih”, vol. 1

11. H.M. Bayuzi, The Báb
12. Nabíl’s Narrative
13. ibid.
14. H.M. Bayuzi, The Báb
15. Nabíl’s Narrative
16. ibid.
17. H.M. Bayuzi, The Báb; Nabíl’s Narrative

18. Momen, The Bábi and Bahá’í Religions, 1844-1944;

Táhirih, Varqá Magazine, vol.6, no.3
19. Star of the West, vol.12
20. Daryáy-i-Dánish
21. Ma’idiy-ih Asmani, vol.8
22. Hikáyát-i-Amri, vol.2, Ruhi Arbab

23. A. Taherzadeh, The Revelation of Bahá’u’lláh, vol.4

24. ’Abdu’l-Bahá, Megválaszolt kérdések, 9.

25. A. Taherzadeh, The Revelation of Bahá’u’lláh, vol.3

26. ‘Ali Akbar Furútan, Selections from the Earthly Life of Bahá’u’lláh

27. H.M. Bayuzi, Baká’u’lláh the King of Glory

28. A. Taherzadeh, The Revelation of Bahá’u’lláh, vol.3

29. ibid.
30. ibid.
31. ibid.
32. ibid.

33. A. Taherzadeh, The Revelation of Bahá’u’lláh, vol.4

34. Tarániy-i-Omid, year 28, no 1

35. A. Taherzadeh, The Revelation of Bahá’u’lláh, vol.3

36. ibid.
37. ibid.
38. Star of the West
39. Hikáyát-i-Amri, vol.1
40. ‘Áhang-i-Badi, year 28, no 9
41. ‘Áhang-i-Badi, year 30, no 33
42. Tarániy-i-Omid, Ruhi Arbab
43. Dástánhá-yi-Ámúzandih, Furugh Arbab

44. A. Taherzadeh, The Revelation of Bahá’u’lláh, vol.3

45. Tarániy-i-Omid, Ruhi Arbab
46. Masábih-i-Hidáyat, vol.5
47. Hikáyát-i-Amri, vol.2, Ruhi Arbab
48. Khátirát-i-Habib, vol.2
49. Varqá magazine, year 3, no 2
50. ‘Áhang-i-Badi, year 23, no 5
51. Dástánhá-yi-Ámúzandih, Furugh Arbab
52. Hikáyát-i-Amri, vol.1, Ruhi Arbab
53. Varqá magazine, year 3, no 10
54. ‘Áhang-i-Badi, special issue on ‘Abdu’l-Bahá
55. Kawákibu’d-Durríyyih, vol.2
56. Andalib magazine, year 7, no 25
57. Kawákibu’d-Durríyyih, vol.1
58. Shoghi Effendi, God Passes by
59. Khitábát, vol.2
60. Khátirát-i-Habib, vol.1
61. Taranih magazine, Ruhi Arbab
62. Varqá magazine, vol.6, no 6
63. Dástánhá-yi-Ámúzandih, Furugh Arbab

64. ‘Abdu’l-Bahá, The Secret of Divine Civilisation

65. Dástánhá-yi-Ámúzandih, Furugh Arbab
66. Varqá magazine, vol.6, no 6
67. Hikáyát-i-Amri, vol.2, Ruhi Arbab
68. Khátirát-i-Nuh-Sálih
69. Star of the West, vol.2, no 7
70. ‘Áhang-i-Badi, year 121, no 1

71. Taafaki, Thoughts: Education for Peace and One World

72. Dástánhá-yi-Ámúzandih, Furugh Arbab
73. Varqá magazine, vol.6, no 4

A nyomtatás alatt lévő könyv kiadási információi: A hit fénye

Válogatott történetek
©Parviz Sadeghtadeh, Behnam Golmohammadi 2001
Farsiból angolra fordította Dr. Depideh Taheri

Magyarra fordította Gáspár Éva és Makay László 2009

Lektorálta Manno Judit és Makay László

A kiadók a könyv eladásából származó minden bevételt az Igazságosság Egyetemes Házának ajánlottak fel.

2

Table of Contents: Albanian :Arabic :Belarusian :Bulgarian :Chinese_Simplified :Chinese_Traditional :Danish :Dutch :English :French :German :Hungarian :Italian :Japanese :Korean :Latvian :Norwegian :Persian :Polish :Portuguese :Romanian :Russian :Spanish :Swedish :Turkish :Ukrainian :